IX. Zsarolás

Arina már lassan több mint egy hete volt a Roxfortban. A tanárok egyáltalán nem voltak tekintettel a diákokra: alig kezdődött el pár napja az új tanév, mégis minden hetedéves szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek a késő éjszakába nyúló tanulás eredményeként. Arina feje fölött csak Dracónak köszönhetően nem csaptak össze a hullámok, a fiú készségesen segített neki mindenben. Ennek viszont nagy ára volt, mert alig tudott pár szót váltani Harryékkel. Ugyanis rendkívül nehéz feladatnak bizonyult akár csak percekre is elszakadni a fiútól. Erre leginkább akkor nyílt alkalma, mikor Piton hivatta néha-néha az irodájába Malfoyt. Hogy mi célból, arra azonban sosem kapott választ, hiába is kíváncsiskodott, Draco nem felelt.

A lány hétfő este a klubhelyiségben ülve dolgozott az állatok más állatokká való átváltoztatásáról szóló terjedelmes dolgozatán McGalagonynak. A gondolatai azonban minduntalan elkalandoztak, miközben folyton a mellette ülő fiúra tévedt a tekintete.

„Én már nem értek semmit. De tényleg. Minden olyan zavaros… túl sokan figyelmeztettek és túl sok mindenre. Már azt sem tudom, kinek higgyek egyáltalán. Hisz Draco teljesen másként viselkedik, mint ahogy azt Harryék mondták. Bár… azzal a múltkori dologgal alaposan összezavart. Mégis miért mondta? Miért olyan fontos neki, hogy még csak ne is beszélhessek velük? Egyszerűen nem tudok kiigazodni ezen a srácon!
Ezt leszámítva viszont… mindig kimondottan kedves és figyelmes velem, amire már hosszú idő óta nem volt példa. Hisz korábban… Egyszerűen átnézett rajtam mindenki, még csak nem is szóltak hozzám. Na igen, a többi mardekáros sem különb náluk…
Sosem fogom nekik megbocsátani nekik, hogy hosszú éveken át pokollá tették az életem. Nem! Nem tudom elfelejteni, világosan emlékszem minden egyes gúnyos kacajukra, ékes beszólásaikra, megvető pillantásaikra, ahogy kiközösítették és milliószor kinevettek, átvertek és kihasználtak, kijátszottak… NEM! Nem akarok több könnyet ejteni miattuk, elegem van! Hát örökké kísérteni fognak engem? Nem tettek még tönkre eléggé?
Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem Dracónak, amiért mindig velem és mellettem van. Csak még olyan szokatlan helyzet ez nekem. Bár biztos vagyok benne, hogy minden lánynak ugyanígy csapja a szelet. Miért pont én lennék a kivétel?”

Dumbledore tanácsát azóta sem tudta megfejteni, pedig egyre csak azon járt az esze.

„Hallgassak a szívemre? Hisz már azt sem tudom, mit érek!
Ó, anya! Bárcsak élnél! Bárcsak megbeszélhetném veled mindezt! Úgy hiányzol! Annak ellenére, hogy sosem láttalak, érzem, hogy itt vagy velem. De jó lenne, ha minden másképp alakulhatott volna. Mennyivel másabb lenne most ez az egész! Legalább ismernélek! Még azt sem tudom, hogyan nézel ki…”

No meg az az éjszaka képe is minduntalan kísértette, aminek már csak a puszta gondolatába is nyakig belepirult. Hiába próbálta kiverni a fejéből, egyszerűen nem ment. Úgy egyébként is elég nehéz feladat, hogy azóta minden egyes éjjel vele, Dracóval álmodott.

- Min gondolkodtál el ennyire? – lopódzott be elmélkedésébe a fiú gyengéd hangja. - Csak nem rólam ábrándozol, egyetlenem? – Arina a kérdés hallatán elvörösödött, ami azonban nem kerülte el Malfoy figyelmét sem, bárhogy is akarta volna eltitkolni előle.

- Tessék? Nem figyeltem, egy kicsit elbambultam… Mit is mondtál az imént?

- Azt, hogy ideje lenne abbahagynunk - azzal becsukta az előtte lévő Írások az Inszomniáról című tekintélyes enciklopédiát. - Kimerültnek tűnsz. Na irány lefeküdni!

- Igenis, Papi. De előbb még le kell tusolnom és…

- Mikor fürdünk együtt, picim? – szakította félbe a fiú.

- Soha – válaszolta reflexszerűen. Beletelt pár pillanatba, amíg felfogta, mit is kérdezett tőle az imént Malfoy.

„Nem is tudja, hogy nem jár nagyon messze a valóságtól… Még szerencse, hogy ő nem látta, amit én. Bele se mernék gondolni, hogy mi lenne akkor…”

- Jó éjt – állt fel a lány és elindult a szobájába.

- Hát jó éjt puszit már nem is kapok? Ha emiatt nem fogok tudni aludni, azért csakis te leszel majd a felelős! – Arina sóhajtott egy nagyot, megpuszilta a fiút és felment a lépcsőn. Nem láthatta, amint Draco Malfoy gonoszul mosolyogva követi őt tekintetével, amíg be nem csukta maga mögött az ajtót.

- A mai órán kiderül, hogy amit hat éven keresztül tanultak, mennyire tudják alkalmazni a gyakorlatban. Mert azt mondanom se kell, hogy a puszta elméleti tudással nem mennek semmire a gonosz elleni harcban – szónokolt Piton a keddi sötét varázslatok kivédése órán, legutolsó szavait leplezetlenül Hermionénak címezve. – Párbajozni fognak. Mégpedig egymással. Alkossanak párokat, mozgás! – adta ki az utasítást, bár teljesen feleslegesen. Ugyanis sorra megváltoztatta a kialakult párosokat, míg végül minden griffendéles egy-egy mardekárossal került szembe. Pitonnak hála Arinának Hermionéra kellett szórnia az átkokat, bár igyekeztek minél jobban kímélni egymást. Ron hamar ártalmatlanná tette Zambinit. Harry és Draco viszont maratoni hosszúságú csatát vívtak, csak úgy záporoztak a keresetlen rontások. Az iménti kék fénycsóvát egy sárga váltotta fel, majd hatalmas füst lepte be a termet. A griffendéles azonban nem pihent, újabb és újabb támadást indított, amit eget rengető robaj kísért. Harry úgy érezte, most némi elégtételt vehet, amiért Malfoy az ő Arinája körül legyeskedik naphosszat. Mérgében azonban túl erős kábítóátkot küldött ellenfelére, aki így végül elvesztette eszméletét és erőtlenül összerogyott, mint egy tehetetlen rongybaba.

- POTTER! Mit művelt már megint? Húsz pont a Griffendéltől, amiért a párbaj befejezte ellenére tovább támadott! Valamint további harminc pont, amiért nem átallott kérkedni erejével és így megsebesítette egy diáktársát! Remélem roppant büszke tettére, de arról biztosítom, hogy erről az igazgató úr is tudomást fog szerezni. Hátha végre felnyílik a szeme magával kapcsolatban…

- De én…

- És ha még egy szót mer szólni, újabb pontokkal lesz szegényebb a háza! Megértette? Zambini, azonnal vidd fel Dracót a gyengélkedőre!

- Vele mehetek, Piton professzor? – kérdezte Arina a könnyeivel küszködve.

- Természetesen, Ms Riddle. Vele is maradhat, amíg jobban nem lesz. Majd igazolom a hiányzását.

- Köszönöm. Menjünk Blaise.

Miután Madam Pomfrey alaposan megvizsgálta a fiút, Arinát elküldte órára:

- Addig úgyse tehetünk semmit, amíg magához nem tér. Semmi értelme, hogy itt gubbassz naphosszat az ágya mellett. Na, sipirc.

A percek azonban csak vánszorogtak Draco nélkül. Minden más volt nélküle: így Arina kénytelen volt magányosan üldögélni az órákon, a Nagyteremben, a klubhelyiségben… akárcsak a régi iskolájában. Mintha semmi sem változott volna, csupán a tananyag. Minden rossz régi emléke hirtelen a felszínre tört. Újra ugyanolyan szerencsétlennek, kívülállónak érezte magát. Most döbbent rá, hogy milyen jó volt, hogy Draco mindig vele volt.
Nélküle azonban minden ugyanolyan pokollá vált, vagy talán még rosszabbá. Hiszen nincs is annál rosszabb, mint kijutni a gödörből, megízlelni a boldogabb élet apró gyönyöreit, hogy aztán ugyanoda visszataszítsanak a mélybe. Egyszer már elfogadta, hogy nem várhat el többet az élettől, még egyszer azonban már nem lenne rá képes. Azok után nem, hogy felcsillant előtte a remény, hogy igenis sok jó dolog történhet vele is.

„Az nem lehet, hogy megint elveszítsek mindent, én ezt nem bírom ki.”

Arina minden reggel és délután bement a fiúhoz és addig maradt mellette, ameddig csak tudott. Eleinte Madam Pomfrey még megpróbálta lebeszélni a dologról, de hamar belátta, hogy a lány hajthatatlan.

- Kérlek, térj magadhoz! Szükségem van rád – suttogta egyik este Malfoy mellett ülve az ágyon, miközben lágyan simogatta a fiú arcát. – Hallod? Hiányzol… nagyon. Nem is hinnéd, mennyire – odahajolt hozzá és megpuszilta. – Szép álmokat. Reggel újra benézek.

Másnap délután útban a gyengélkedőre a lány szembetalálkozott Harryvel. Nem haragudott rá, de tény, hogy azóta a bizonyos óra óta nem váltottak egymással egy szót sem.

- Mi van Malfoyjal? – érdeklődött a griffendéles.

- Még mindig nem tért magához – hangzott a csendes válasz, tele őszinte aggódással.

- Ne haragudj, nem akartam, hogy ennyire rosszul legyen.

- Tudom. Most is épp hozzá megyek.

- Vége – vetette közbe Harry.

- Tessék? Nem értem, minek van vége? Csak nem Dracóval történt valami, amíg…

- Szakítottunk Ginnyvel.

- Oh, és hogy fogadta? – kulcsolta össze a kezeit.

- Szörnyen. Meggyőződése, hogy megcsaltam veled, hogy csakis te vagy a hibás, amiért elhagytam.

- De te ugye megmondtad neki…

-… hogy ez marhaság és neked ehhez semmi közöd? Igen. De nem hitte el… Tudod, hogy mit jelent ez?

- Mi mit jelent?

- Hogy most már együtt lehetünk, te meg én! Semmi sem áll már közénk!

- Igen, de nem gondolod, hogy meg kéne várnunk, amíg Ginny lenyugszik?

- Úgyse fog egyhamar. Hallanod kellett volna, miket vágott a fejemhez!

- Csupán pár napra gondoltam…

- Szerintem teljesen felesleges. Előbb-utóbb úgyis el kell fogadnia, hogy már nem szeretem őt. Téged szeretlek.

- Mit mondtál, Harry?

- Szeretlek – ismételte meg csendesen azt, amit még soha senki szájából nem hallhatott ez idáig. Ez az egy rövid kis szócska milyen sokat tud jelenteni! Arina Harry nyakába vetette magát és hosszú-hosszú ideig csókolóztak meghitten a folyosó kellős közepén. Senki által nem zavarva, teljesen megfeledkezve a külvilágról.
Azonban… valahogy mégsem volt maradéktalanul boldog. Ő maga sem értette, de nem volt neki kerek a világ, valami megváltozott, a csók is másabb volt, mint a nyáron.

- Találkozzunk este! – kérlelte Harry.

- Ma? Nem is tudom…

- Olyan rég voltunk már kettesben.

- Mikor?

- Éjfélkor a Szükség Szobájában. Emlékszel, hol van?

- Igen, többször is elmondtátok.

- Már alig várom – majd újabb csókot váltottak.

- Draco, magadhoz tértél?! – szaladt oda az ágyon ülő fiúhoz és megölelte.

- Csak nem féltettél, nyuszi?

- Igenis aggódtam miattad! Ne vigyorogj, ez komoly! Napokig nem tértél magadhoz és Madam Pomfrey…

- Miért, milyen nap van?

- Péntek délután van! Három teljes napig voltál eszméletlen.

- Legalább már hétvége van.

- Ne hülyéskedj, ez igenis komoly dolog! Hogy érzed magad? Nem fáj semmid?

- Csak a fejem sajog egy kicsit. Potter jól elintézett.

- Mikor engednek ki? – váltott gyorsan témát.

- Ma este már a saját ágyamban alhatok – mosolygott.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy álmos vagy?!

- Madam Pomfrey még egyszer megvizsgál, azután már mehetek is. Egyébként mi ez a sok virág meg édesség? – mutatott Malfoy a roskadásig telepakolt éjjeli szekrénykére. – Te hoztad, kicsim?

- Ó, azok… nos a hódolóid küldték. A legtöbb persze Parkinsontól származik.

- Féltékeny vagy netán? – vigyorgott.

- Nem. Én csak válaszoltam a kérdésedre. De tényleg jól érzed magad?

- Imádom, hogy ennyire aggódsz értem! – mondta, miközben egy nagyot nyújtózott.

- Igen, teljesen jól vagy. Én akkor megyek is…

- Csak nem akarsz itt hagyni? – kapta el a csuklóját.

- Rengetek házim van hétfőig – magyarázkodott a lány.

- Nekem szerencsére nincs mit tanulnom.

- Hogyisne!

- Jól van. Holnap átvesszük, miről maradtam le.

- Rendben.

Arina amióta Dracótól eljött a szobájában ült az ágyon, előtte tucatnyi könyv és pergamen. Nem akart a klubhelyiségben nekifogni, mert nem szeretett volna lebukni, mikor elmegy Harryhez. Már úgy várta a találkozást, de… valami megmagyarázhatatlan ellenérzés lett rajta úrrá. Egy része nem a Szükség Szobájába vágyott. Fogalma sem volt róla, hogy miért pont akkor merültek fel kételyei, mikor végre együtt lehet a fiúval, hisz már hetek óta várt erre a pillanatra…
Csak remélni tudta, hogy addigra Malfoy már lefekszik. Annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy mire feleszmélt, már csak tíz perc volt hátra éjfélig. Gyorsan elpakolta a holmijait és csendben lement a klubhelységbe. Körülnézett és mivel nem látott ott senkit, elindult a kijárat felé.

- Elárulnád baby, hogy mégis hova mész ilyen későn? – Arina összerezzent és mikor megfordult az egyik fotelból a szőke mardekáros nézett vele farkasszemet.

- Draco… én… És te? Te mit keresel itt? Egyébként nem tartozom neked magyarázattal, Malfoy.

- Dehogynem. Prefektus vagyok, elfelejtetted volna? Különben is, tíz után nem mehetünk ki a folyosókra. Veled megyek – miközben beszélt felállt és lépésről lépésre közeledett a lányhoz.

- Már elboldogulok egyedül is, elég jól kiismerem magam már a kastélyban. Nem szükséges, hogy…

- De én igenis ragaszkodom hozzá.

- Nem.

- Már megint Potterékhez, igaz?

- Nem értem, miről beszélsz.

- Azt hitted, hogy nem veszem észre?

- Mit?

- Figyelmeztettelek, tündérkém. De te sajnos nem hallgattál rám. Kár, igazán nagy kár érted. Egy ilyen gyönyörű teremtés…

- Hagyjál, jó? – azzal hátat fordított neki és elindult.

- Én tudom ki vagy – Arina hirtelen megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna. A fiú odalépett mögé és a fülébe suttogta a szavakat: – Ha a többiek is megtudják… ők vajon mit fognak szólni? Eddig sincs valami sok barátod, hát még az után, hogy…

- Miről beszélsz?

- Arina Riddle – sziszegte szinte észrevétlenül. - Reménykedtél benne, hogy nem tűnik fel, ugye? Pedig Potterék biztos elmesélték, ki az apám… és hogy milyen közel áll a… a tiédhez!

Arina nem tudott megszólalni. A félelem átjárta minden porcikáját. Vége. Vége mindennek. Ő tudja! Malfoy tudja, hogy ő Voldemort lánya. Egyúttal abban is biztos volt, hogy immár Voldemort előtt sem titok többé, hogy ő merre van.

- De te nem mondod el nekik!

- Már miért ne tenném?

- Meg akarsz zsarolni? – fordult vele szembe.

- Nevezd aminek akarod. Ha nem szeretnéd, hogy az egész iskola megtudja, milyen vér folyik is az ereidben, akkor be kell tartanod néhány dolgot.

- Mégis miféle dolgokat? Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen?

- Ha jókislány leszel, akkor nem szólok senkinek. Attól tartok, a többiek nem viselnék olyan jól, hogy a Sötét Nagyúr lánya itt van a Roxfortban, mint én. Mondanom se kell, hogy többé nem mehetsz Potterék közelébe. Arról nem is beszélve, hogy bizony továbbra is meg kell tűrnöd magad mellett.

- Miért fontos neked, hogy a közelemben légy?

- Tudod te jól, hogy miért. Ahogy én is – mosolygott ravaszul és egy hosszú puszit adott Arina szájára.

X. Pofonok és újabb levelek

Válaszként Arina tiszta erőből pofon vágta a fiút.

- Mit képzelsz magadról? Draco, nagyon szépen kérlek, hagyj engem békén!

- Soha.

A lány majd’ felrobbant a dühtől. Felviharzott a szobájába, becsapta maga után az ajtót és leroskadt az ágyára. Egyszerűen nem tudott lenyugodni, előtört belőle a zokogás.

- Mi van? Mi történt? – kérdezte félálomban Parkinson.

- Semmi, aludj csak tovább – felelte a sírástól remegő hangon.

„A szemét! Miért teszi ezt velem? Miért kellek én neki? És még azt hittem, hogy ő más! De miért? És én ezzel az aljas, alattomos, számító féreggel… Nem! Soha! Hogy képes ilyesmire? Mit akar tőlem? Miért nem hagy már békén? Ha tudta, akkor eddig miért hallgatott? Miért csak most…”

Reggel teljesen kivörösödött szemekkel ébredt, mikor a többiek még javában az igazak álmát aludták. Bár fent volt, nem kelt ki az ágyából; csak feküdt és azon tépelődött, hogy lesz ezek után.

„Azt kell tennem, amit Malfoy mond. Nincs más választásom a többiek egyszerűen nem tudhatják meg. Bele se merek gondolni, mi lenne akkor... Ugyanolyan pokol lenne az életem, mint régen. Nem történhet meg újra. Nem, azt nem hagyhatom.
Kell, hogy legyen valamilyen megoldás! Ha Voldemort megtudná, hogy meg mert zsarolni, biztos apró darabokká átkozná. Ha egyáltalán érdekli, mi van velem. Hisz meg se próbált megkeresni, pedig állítólag én vagyok az egyetlen lánya. Akkor meg miért nem lép velem kapcsolatba?
Lehet, hogy Dumbledore tévedett és egyáltalán nem törődik velem, nem szerepelek a tervei között. Még arra se veszi a fáradságot, hogy megöljön, annyira… jelentéktelen vagyok a számára. De akkor Draco mi a jó Égre számít? Hogy egy nap Voldemort se szó se beszéd betoppan az életembe és közli, hogy én öröklöm „birodalmát”? Ugyan már. És különben is: én nem lennék képes rá. Én nem vagyok gyilkos. Nem tudok hidegvérrel ártatlan embereket ölni… nem vagyok gonosz. Sohase állok az ő oldalára! Soha!”

Már lassan órák óta töprengett magában, amikor kinyílt a szoba ajtaja és ő lépett be rajta, akit a legkevésbé sem akart látni: Draco Malfoy. Egyenest Arina ágyához ment és meg akarta puszilni, de a lány elfordította a fejét.

- Milyen morcosak vagyunk ma reggel – mondta a fiú, aki egyszerűen fogta magát és leült mellé az ágyra.

- Most őszintén, csodálod?

- Csak nem azért, amit az este mondtam, kicsim? – kérdezte, miközben elkezdett játszani Arina szőke hajtincseivel.

- Mégis mi másért? Te megzsaroltál!

- Kizárólag a te hibád, hogy ilyen eszközhöz kellett folyamodnom, baby.

- Igazán?

- De csak a te érdekedben tettem.

- Na ne nevettess, Malfoy. Ugyan mit tudsz te arról, hogy mi jó nekem?!

- Többet, mint hinnéd – felelte csendesen.

- Nem ismersz engem. Nem tudsz rólam semmit.

- Tengernyi időnk van. Előttünk áll az egész élet – simogatta meg Arina arcát.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte legyőzötten, miközben a gyönyörű szürke szemekbe nézett. – Neked miért jó, hogy előírod, mit tehetek és mit nem? Szeretsz irányítani másokat, mi? Az a jó, ha minden úgy történik, ahogy te akarod, igaz?

- Ne dramatizáld ennyire túl a dolgokat, édesem. Ha jobban belegondolsz, te is rájössz, hogy nem vagy közéjük való. Tudod, hogy igazam van.

- Te pedig tökéletesen hozzámvaló vagy, ugye? – kérdezte gúnyosan.

- Nem én mondtam – vigyorgott a fiú. – Egyébként pedig igen. Öltözz fel baba, mert már tíz óra. Egy szavad se lehet, sokáig hagytalak aludni. Eszünk és azután segítesz pótolni a leckét.

- Miért nem kéred meg az egyik cicababádat? El lennének ragadtatva a gyönyörtől!

- Olyan édes vagy. Csak nem féltékenység gyötör? – kérdezte önelégült mosollyal az arcán.

- Nem.

- Aha, persze. Nyugodtan bevallhatod…

- Ne gyerekeskedj.

- Igyekezz, egyetlenem.

Adott egy puszit Arina homlokára, ezzel teljesen megbizsergetve a lány minden egyes porcikáját, majd kiment.

„Miért kellett azt mondanom, hogy segítek neki? Még csak látni se bírom!”

Amikor kilépett a klubhelyiségbe, Malfoy épp egy pergament tűzött ki a hirdetőfalra.

- Kviddicsválogatás lesz holnap – mondta, amint meglátta Arinát. – Én vagyok a csapatkapitány. Nem akarsz esetleg te is jelentkezni? Szívesen elbírálnám, hogy…

- Semmi tehetségem nincs hozzá. És kedvem se sok.

- Attól függetlenül megnézzük, mit tudsz, cica. Legfeljebb segítesz nekem a döntésben, hogy kiket szórjunk ki.

- Én nem segítek neked semmiben! – kapta fel a vizet.

- Dehogyisnem. Úgy tűnik, még mindig nem érted. Nincs más választásod, szépségem.

Arina egy dühös pillantással jutalmazta Draco ezen kijelentését. Szó nélkül otthagyta a fiút és elindult egyedül a Nagyterem felé. Nem sokáig. Ugyanis Malfoy sietett utána és se perc alatt utol is érte, megfogta a kezét és némán haladtak. Arina akárhogy próbálta kiszabadítani karját a fiú szorításából, nem sikerült. Draco tüntetőleg még erősebben fogta, jelezve, hogy esze ágában sincs elengedni őt. Soha többé.

„Nem értelek téged, Draco Malfoy. Azok után, amiket tegnap este mondtál, minden normális ember békén hagyna pár napig, hogy megemészthessem. De te nem! Ó nem! Úgy túl egyszerű lenne az életem!”

„Milyen aranyos a kicsi pofija, mikor mérges. Szegénykém, biztos szétfeszíti a düh. Majd lenyugszik. Idővel úgyis elfogadja és beletörődik a drága.”

Amikor beléptek a Nagyterembe, Arinát villámcsapásként érte a felismerés:

„Harry! Annyira felzaklatott, amit Draco mondott, hogy teljesen megfeledkeztem a találkozónkról. Szegény! Meddig várhatott hiába? Most biztos iszonyat mérges rám! Hogy fogom neki megmagyarázni úgy, hogy Malfoy ne tudjon róla? Harrynek muszáj megértenie, hogy én nem akartam átverni őt!”

Azonban Arina legnagyobb bánatára Harryék nem voltak a Griffendél asztalánál.

- Ne feledd, mit mondtam – súgta Draco a fülébe, amikor látta, hogy a lány tekintetével a termet fürkészi a többiek után kutatva. – Azt el is felejtettem mondani, ha bárkinek szólsz a mi kis egyezségünkről, elintézem, hogy másnap a Reggeli Próféta címoldalán csak te leszel, gyönyörűm. Csak egy szavamba kerül.

Evés után visszamentek a klubhelyiségbe és egész nap ki se mozdultak onnan. Arina reménykedett benne, hogy legalább annyi szünetet tartanak, hogy felmenjenek enni, mert akkor talán összefuthatna Harryvel. Minél később tisztázzák a dolgokat, annál rosszabb. Azonban Malfoy ezt megakadályozandó Crakkal és Monstróval hozatott a konyháról harapnivalót.

- Nem megyünk ki sétálni egy kicsit pihenésként? – kérdezte Draco kora este.

- Nincs kedvem hozzá – válaszolta ridegen Arina.

- Gyere, jót fog tenni – állt fel. Megfogta a lány kezét és felhúzta őt a fotelből.

- Nem érted? Nem akarok veled lenni.

Olyan közel álltak egymáshoz, hogy testük teljesen összesimult. Malfoy hosszú ideig csak Arina arcát nézte, mielőtt megszólalt volna:

- Akkor elárulnád kedves, hogy mégis melyik barátoddal akarsz együtt lenni a sok közül?

Ez övön aluli ütés volt. Nagyon is tisztában volt a dologgal, de ennek ellenére borzalmas volt más szájából hallani és nyíltan szembesülni a kegyetlen igazsággal. Erre nem tudott mit felelni. Sőt, pillanatnyilag minden erejével csak arra tudott koncentrálni, hogy el ne sírja magát előtte. Azt az örömöt nem szerzi meg neki. Évekkel ezelőtt megfogadta, hogy senki nem láthatja őt sírni. Nem ismeri be gyengeségét még egyszer.

- Ezt nem kellett volna – suttogta és legyőzötten felbaktatott a szobájába. Draco pedig keresett egy üres pergamenlapot és írni kezdett egy levelet:

Kedves Apám!
Nem fogok csalódást okozni, remekül haladok. Piton professzor sokat segít…

Másnap Arina azt hitte, hogy sikerült mindent elrontania és elmarta maga mellől az egyetlent, akinek hála hosszú idő után végre nem volt magányos az iskolában. Igaz, hogy Draco pofátlan módon megzsarolta és eltiltotta Harrytől, na de akkor is. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy álmában milyen kedves vele. Mintha nem is ő lenne. De kellemesen csalódott a szőke fiúban. Reggel újfent szájrapuszival ébresztette, mintha mi sem történt volna, Harryéket viszont ismét elkerülték. Mivel Arina nem vállalkozott beszállni a gyakorlásba, Draco mellett segédkezett. Mire a komplett mardekáros bagázst végignézték be is esteledett.

- Biztos vagy benne, hogy nem próbálod meg? – kérdezte Malfoy.

- Neeem, inkább nem.

- Na, csak egy kicsit! – kérlelte a fiú.

- Nem is tudom… Jó, de tényleg csak egy kicsit – adta be végül a derekát. – Csak lenne egy kis probléma… Nekem nincs seprűm – tette hozzá alig hallhatóan.

- Nézzenek oda – lépett hozzájuk egy mardekáros lány, akit Arina csak látásból ismert -, még seprűje sincs a mi szegény kicsi sárvérűcskénknek!

Arina nem tudta türtőztetni magát. Elé állt és visszakézből teljes erővel pofon vágta.

- Ne merészeld még egyszer ezt mondani – szólt kimérten. – Különben nem állok jót magamért.

Azzal sarkon fordult és zaklatottan a kastély felé vette az irányt. Draco pedig, akinek nagyon imponált az előbbi jelenet, befejezettnek nyilvánította a válogatást. Hátára vetette a seprűjét és vigyorogva ő is felment a kastélyba.

Arina dühösen lapozgatta a könyveket és nekiállt összedobni valamit Piton professzornak a hypericum perforatum és a bellis perennis együttes hatásáról. Egy félóra múlva Malfoy is csatlakozott hozzá, miután lezuhanyozott. A haja még mindig vizes volt és őrjítően nézett ki, ahogy az apró vízcseppek lassan, egymást kergetve végigfolytak az arcán. Arina azon vette észre magát, hogy tátott szájjal bámulja a fiút. Zavarában ráharapott alsó ajkára és a leckéje felé fordult. Bár igen nehezére esett.

- Na, hogy van az én kis vadmacskám? Jól helyreraktad Samanthát. Bár ha tudta volna, kibe köt így bele…

- Ne is említsd nekem őt!

- Remélem nem felejtetted el, hogy a héten mi vagyunk beosztva őrjáratra. Kettesben, hercegnőm a sötét, kihalt folyosókon… Szóval ne tanulj sokáig. Inkább aludd ki magad az éjszakai romantikus séták előtt.

- Mit mondtál?

- Hogy ideje aludni menni.

- Nem, azt értettem. Előtte. Miféle őrjáratról beszélsz?

- Elfeledkeztél róla, cica? – kérdezte tettetett sértődöttséggel Malfoy. – Pedig az első nap már mondtam. Az még megvan, hogy Dumbledore bejelentette, igaz? Másnap megkaptuk Pitontól a beosztást, ki kivel és mikor megy koslatni a folyosókon éjnek idején. Én veled vagyok párban, Pansy meg Blaise-zel. Úgy tűnik Piton már az első perctől fogva biztos volt benne, hogy mi ketten jóban leszünk.

- És mikor, meddig, egyáltalán hol kell felügyelnünk?

- Nyugi, angyalka, nyugi.

- Bocs, de egyszerűen nem tudok lenyugodni.

- Megértelek.

- Tessék? – Arina őszintén meglepődött Malfoy szavain. Ilyet nagyon ritkán mond – ha mond valaha is - a szőke herceg.

- Én is rárontottam volna arra, aki le mer engem sárvérűzni. De az nem úszta volna meg ilyen könnyen.

- Mégis mikor kezdünk?

- Holnap este. Egy teljes héten át – mosolygott Draco.

Hétfőn reggel a Nagyterembe lépve kiabálás fogadta őket.

- Ezt nem teheted velem, Harry! – rikácsolta Ginny Weasley. – Csak kihasznált téged és amint talált egy jobbat, rögtön lecserélt! Már feléd se néz!

- Ginny, azt se tudod, miket beszélsz – felelte türelmetlenül Harry.

- Igenis tudom! Nem látsz a szemedtől? Az orrodnál fogva vezetett, te pedig hittél neki! Nem veszed észre, hogy én igazán szeretlek téged?! Könyörgök, kezdjük újra! Most minden másként lesz!

- Ne alázd meg magad még jobban. Vége. Értsd már meg. Már nem szeretlek.

Ginny ezt hallva zokogva kirohant. Arina megkövülten nézett, Malfoynak kellett az asztalukhoz rángatnia. Draco leült és várta, hogy a lány is helyet foglaljon végre mellette. Arinának viszont földbe gyökerezett a lába, amint tekintete összekapcsolódott Harryével.
Ez lett volna a nagy alkalom. Most odarohanhatott volna a fiúhoz és megcsókolhatta volna az egész iskola szeme láttára. Akkor nem lenne több kétely, ők hivatalosan is összetartoznak. És szíve szerint ezt is tette volna, ha nincs az a péntek este.
Harry viszont remélte, hogy most meg tudja Arina magyarázni neki, miért nem ment el a megbeszélt találkozóra. Csak arra várt, hogy a lány tegyen már végre valamit. Most rajta a sor. De ő nem csinált semmit. Malfoy megelégelte, hogy szemeznek egymással. Arina karját megragadva az ölébe ültette és egyik karjával már át is ölelte a derekát.

- Draco, muszáj ezt? Így nem tudok enni.

- Azért próbáld meg, mert nem engedlek el – mondta és apró csókot adott a lány nyakára, aki megremegett a nem várt gyengéd érintéstől. Hát még akkor, mikor a fiú másik kezével a combját kezdte el lágyan simogatni. Mintha áram húzta volna össze testének minden egyes apró izmát. Harry mindeközben úgy ült, mint akit pofán vágtak volna.

- Szóval ezért nem jött el – mormogta maga elé -, mert összeszűrte a levet Malfoyjal.

- Jaj Harry, nem kéne előre ítélkezned. Meg kellene hallgatnod őt. Biztos van rá logikus magyarázat… akármi legyen is az…

- Hermione, ne fáraszd magad. Nézz csak rájuk – szólt közbe Ron is.

- Én azt láttam, hogy Malfoy lefogja őt.

- De úgy tűnik, nem nagyon ellenkezett – tette hozzá keserűen Harry. – Szerintem még élvezi is.

- Jó kis műsort rendezett a kis vörös – érkezett meg a Mardekár asztalához Nott.

- Már péntek óta ezt csinálja. Egész hétvégén tőle zengett az egész kastély – szólalt meg Pansy. – Totál kivan a csaj. Csak mert elhagyta a drága szívszerelme!

Arina nem tudott nevetni a rosszízű megjegyzésen. Hisz ő a felelős mindezért.

Harry egész nap dühös volt és a lánynak valahányszor sikerült elkapnia a tekintetét, ő tüntetőleg elfordította a fejét. A vacsoránál egy iskolai bagoly szállt le Draco mellé. Aki a levelet írta nem ügyelt a formaságokra, girbegurba betűi arról árulkodtak, hogy igen feldúlt állapotban dobta össze azt a pár sort.

Malfoy!
Sürgősen beszélnünk kell egymással! A célunk ugyanaz. Minél előbb találkozzunk!
Ginny Weasley

„Nocsak, érik még az embert meglepetések ennyi év után…”

Este tíz előtt pár perccel Draco a klubhelyiség egyik foteljában ülve várta, hogy Arina lejöjjön a szobájából. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy hóbagoly tűnt fel egy apró pergamennel a lábán. Malfoy leoldotta róla a levelet - mit sem törődve azzal, hogy Arinának címezték - felbontotta és elolvasta.

Arina, nem értelek. Miért nem jöttél pénteken? Azok után, ami kettőnk között történt! Sok mindent kell megmagyaráznod. Ma este várlak a megbeszélt helyen. Most kivételesen gyere el. Nagyon fontos.
Harry

Draco összegyűrte a papírt. A madár még mindig ott volt, válaszra várva.

- Átadom neki az üzenetet. Most már elmehetsz.
Miután a bagoly huhogás közepette elrepült, Malfoy a kandallóhoz ment és a tűzbe dobta a pergament.

- Ne is álmodozz róla, Potter. Ő az enyém – mondta, miközben az apró lángok magukhoz ölelték a pergamenlapot, talán egy bimbózó szerelmet is magukkal rántva a hamuba.

- Indulhatunk. Én kész vagyok – érkezett meg Arina.

- Kérem a kezedet, tündérem.

- Tessék?

- Add a kezed. Nem akarom, hogy eltévedj.

Így Arina és Draco kéz a kézben rótták a folyosókat egymás után. Egyszer csak a lány megszédült és megtorpant. Nem látott fényeket. Minden sötét volt. Képek villantak fel előtte, hihetetlen gyorsasággal felváltva egymást: fekszenek egy ágyon, Draco a nyakát csókolgatja és lassan lehúzza a hálóingje pántját. A következő pillanatban már a combját simogatja. Ő pedig a kezével végigsimítja Draco izmos mellkasát…

„Nem! Nem akarom. Nem akarom látni!”

Arina erősen koncentrált, hogy végre abbamaradjon a látomás.

- Szépségem, mi a baj? – kérdezte aggódva Malfoy. Arina azon kapta magát, hogy egyenesen a fiú karjaiba ájult. Most sokkal élénkebben emlékezett mindenre: a hálóingje formájára és színére, a zöld lepedőre… De a szobában egyetlen gyertya sem égett. Csak a Hold biztosított némi világosságot, amint fénye beragyogott az ágy fölötti hatalmas ablakon.

„Ez nem jelenthet mást, csak…”

- Hallasz engem? – simogatta meg az arcát.

- Igen, már jól vagyok. Csak egy kicsit megszédültem.

- Gyakran fordul elő?

- Mostanában egyre többször. Mi az, mit nézel?- hátrált Arina.

- Téged, gyönyörűm – követte, amíg a lány háta a falnak nem ütközött. Nem volt menekvés. – Már azóta várom ezt a percet, hogy először megláttalak – simogatta tovább az arcát. Másik kezével a falat támasztotta Arina feje mellett, ujjait lassan végighúzta a lány ajkain.

- Draco…- mondta remegő hangon Arina, de nem tudta befejezni, mert a fiú megcsókolta. Teljesen olyan volt, mint ahogy álmaiban már többször is átélte. Annak ellenére, hogy a falhoz szorította, Draco eszméletlenül gyengéden, mégis szenvedéllyel telve csókolta. Arina arra eszmélt, hogy egy pillanatra viszonozta a csókot. Nehezen, de elszakadt a fiú ajkaitól és még mindig zihált, amikor hirtelen pofon vágta Dracót.

XI. Könyvtár és Kviddics

- Úgyis az enyém leszel. Kár ellenkezned - szólalt meg Malfoy.

- Miért vagy ennyire biztos magadban? Én soha sem leszek a tiéd.

- Tényleg? El is hiszed, amit mondasz? Add a kezed – tartotta maga elé saját két kezét Draco. Arina szót fogadott, rátette kezeit a fiúéra, aki pedig a falhoz szorította a lány karjait. Arina nagyon megrémült. Teljesen védtelen és kiszolgáltatott volt Malfoy akaratának, esélye sem volt elmenekülni. Azonban a legrémisztőbb az egész helyzetben mégis az volt, hogy nem is nagyon akart.

- Draco, mit akarsz… - nem tudta befejezni, mert a fiú ajkai újra az övéhez tapadtak. Amint eljutott a tudatáig, hogy hol van, hogy épp a világ legszívdöglesztőbb pasija akarja megcsókolni dacára annak, hogy ő elutasította... nem volt ereje ellenállni. Egyedül a páncélok hangos csörömpölése mentette meg attól, hogy hatalmas hibát kövessen el. Draco meglepődve nézett körül a folyosón, ahol pár pillanat múlva feltűnt Frics is.

- Mi történt? – nézett kérdőn a gondnokra.

- Hóborc már megint azzal szórakozik, hogy páncélokat döntöget fel, ifjú úr – válaszolta, miközben majd’ szétvetette a düh. – De erről Dumbledore is értesülni fog! Akkor talán végre elküldi innen ezt a semmirekellő átokfajzatot! – és fennhangon morogva eltűnt.

- Jobb lesz, ha folytatjuk az őrjáratot, Draco – szólalt meg Arina.

- Ahogy akarod, szívem. Én tudok várni… egyszer úgyis az enyém leszel – vigyorgott.

- Na persze. Sose leszek a tiéd, Draco Malfoy – rázta meg kétkedve a fejét.

- Ilyen biztos vagy benne? – lépett elé a fiú. – Akkor miért remeg az egész tested, ha hozzád érek?

Arina nem válaszolt, erre nem tudott mit mondani. Dracónak már megint sikerült rátapintania a lényegre és sarokba szorította őt. Így jobb ötlete nem lévén, elindult tovább a kihalt folyosón.

„Hát még ha láttad volna, amit én! Na akkor milyen nagy lenne a szád!”

Malfoy mosolyogva követte, majd mikor mellé ért megfogta a kezét és úgy folytatták útjukat. Közben Hóborc egy újabb páncélnak repült neki, ami eget rengető zajjal a padlóra vágódott. A gondoknak különösen mozgalmas éjszakája volt.

Másnap reggel Arináék a Nagyteremben épp reggelijüket fogyasztották, amikor az ajtóban megjelent Ginny. A lány Malfoyra nézett, majd intett a fejével és már el is tűnt.

- Azonnal visszajövök – állt fel Draco és kiment a folyosóra.

- Gyere – mondta Ginny és bement egy üres tanterembe.

- Mit akarsz, Weasley? Nem érek rá.

- Beszélnünk kell. Egy hajóban evezünk – mondta Ginny, miközben felült az egyik padra.

- Mi ketten? Na ne röhögtess! Mi a fene közünk lenne egymáshoz? – kérdezte, miközben hátát hanyagul a falnak vetette.

- Neked Riddle kell, nekem meg Harry.

- Hallottam, hogy dobott téged. De még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe.

- Mi az, a kis Arinád elfelejtett neked beszámolni arról, hogy miatta hagyott el engem?!

- Tévedsz. Nem volt köztük semmi – felelte ridegen a fiú.

- Ezt meg mégis honnan veszed?

- Arina mondta.

- Akkor hazudott neked! Egész nyáron nálunk volt és végig azon mesterkedett, hogy magába bolondítsa Harryt!

- És sikerült is neki – vetette közbe Malfoy, kiélvezve a helyzetet.

- Igen – mondta lesújtva Ginny. – Rajtakaptam őket, de Harry megígérte nekem, hogy csak egy csók volt és soha semmi nem lesz köztük. Minden rendben is volt, amíg vissza nem jöttünk a Roxfortba. Hála az égnek az a kis dög a Mardekárba került…

- Vigyázz a szádra!

-… és én azt hittem, nem kell többet aggódnom. Azonban Harryt nem sikerült meggyőznöm, hogy higgyen nekem, nem véletlenül került oda és felejtse el végre. De nem! A te drágalátos barátnőcskéd loholt utána és elérte, hogy kibéküljenek! Az első adandó alkalmat kihasználva kidobott, mint egy megunt játékot!

- Nem Arina hibája, hogy nem vagy képes megtartani egy fiút – gúnyolódott a fiú.

- De igenis az övé! – Ginny már tajtékzott a dühtől. - Ha ő nem jelent volna meg egyik pillanatról a másikra, akkor Harryvel még mindig boldogok lehetnénk együtt.

- Mégis mit akarsz tenni?

- Azt akarom, hogy tartsd távol tőlünk!

- Megtörtént. Sőt, azt is elintéztem, hogy Potter berágjon rá. Már két „titkos” randijukra nem ment el, hála nekem. És te a hisztizésen kívül mit is tettél? Most rajtad a sor…

***

Arina és Draco minden este fel s alá járkáltak a kastélyban, amit a fiú kimondottan élvezett. Nem erőszakoskodott, nem támadta le az óta a lányt, megelégedett azzal, hogy Arina már nem harcolt az ellen, hogy Malfoy mindig vele van és fogják egymás kezét.
Sőt, amikor furcsa zajokat hallott, ösztönösen közelebb húzódott a fiúhoz. Minden különösebb rendbontás nélkül zajlott, egyedül három lézengő diákot és két magányra vágyó szerelmespárt kellett megbüntetniük és a hálókörletükbe zavarniuk a hét folyamán. Mintha minden és mindenki csak azt akarta volna, hogy ne legyen semmi dolguk, csak élvezni az éjszakai legális kirándulásokat.
Arina azzal a gondolattal áltatta magát, hogy Draco lenyugodott és beletörődött abba, hogy folyton elutasította őt.

Egyik este – csak úgy, mint mindig – késő éjszakába nyúlóan tanultak együtt a klubhelyiségben. Arina sóhajtott egy nagyot, amikor végre befejezte a középkori boszorkányüldözésről szóló átfogó, kétméteres dolgozatát. Miután az utolsó pontot is papírra vetette egy színpadias mozdulat kíséretében, eldobta a pennáját és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Draco pedig elégedett mosollyal legeltette szemeit a lányon.

- Én végeztem – jelentette be Arina. Felállt és nekikezdett összepakolni.

- Azt hiszem, nekem, mára nekem is elegem van a tanulásból – mondta Malfoy. Egy laza kézmozdulatát követően az összes holmija glédában állt.

- Draco… te tudsz pálca nélkül is varázsolni? – kérdezte megrökönyödve.

- Nos, igen – somolyogott. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy sikerült elkápráztatnia a lányt. - Ilyen egyszerű dolgokhoz már nincs szükségem rá. Az apám elvárta tőlem, hogy minél előbb megtanuljak a pálcám nélkül is elboldogulni. Arra az esetre, ha harc közben elveszíteném a pálcám, ne legyek teljesen fegyvertelen és tehetetlen.

Arina kétségek közt őrlődött. Nem tudta eldönteni, megbízhat-e a fiúban. Ha igen, akkor mennyire. Vajon elárulhatja neki, hogy ő mekkora erő birtokosa?

„Nem, nem tehetem. Ha Draco megtudja és elmondja az apjának, akkor Voldemort is értesülést szerez róla. Ha eddig még nem tudta volna.
De vajon tényleg ezt akarom? Hogy az apám előtt titok maradjon?”

A gondolkodásból egy fülesbagoly érkezése zökkentette ki, aki egyenesen a fiúhoz repült.

- Otthonról jött – mondta, amint meglátta a családi címerrel lepecsételt pergament.

- Akkor én megyek is – kapott az alkalmon Arina és el is tűnt a szobájába egy szempillantás alatt.

- Menj csak, úgyis ez volt az utolsó alkalom, hogy futni hagytalak – szólt fennhangon, miközben kinyitotta a borítékot és gonoszul mosolygott, amint elolvasta apja levelét.

Arinának meg sokáig nem jött álom a szemére; Dracón járt az esze, pontosabban azon, amit a fiú tett. Csak feküdt az ágyon és a pálcáját forgatta az ujjai között. Amióta a Roxfortban volt nem varázsolt nélküle, nehogy lebukjon, anélkül is elég különcnek tartották. Elmélyülten nézte a kis fadarabot, mint akit megbabonáztak: az anyja pálcája. Ez volt az egyetlen dolog, ami hozzá kötötte.

„Mit meg nem adnék azért, hogy csak egy kicsivel is többet tudjak róla, hogy milyen volt. Vajon hasonlítok rá? Legalább egy kicsit is…”

Ekkor egy halk hangocska szólalt meg a fejében:

- Ha válaszokat akarsz, tudod, mit kell tenned.

Azonban Arinát pont az zavarta, hogy fogalma sem volt róla, miképp deríthetne ki bármit is az édesanyjáról. Pedig csak jobban át kellett volna gondolnia az egészet… a megfejtés ott volt az orra előtt.

***

Lassan a mardekárosok is nekikezdtek az edzéseknek. Épp egy ilyen délután Arina magányosan üldögélt a könyvtárban, de nem tudott a tanulásra koncentrálni. A gondolatai egészen máshol jártak:

„Haragszom Dracóra. Egyszerűen dühít a túlzott magabiztossága… másfelől viszont nem értettem, mi a bajom vele. Hiszen Malfoy tökéletes, egyszerűen lehengerlően viselkedik. Mindig is ilyen fiúról ábrándoztam. Akkor meg mi nem stimmel vele?
Hogy ő nem Harry.”

A griffendéles még soha nem volt vele annyira ellenszenves és elutasító Arinával, mint az elmúlt napokban. Még csak felé se nézett, a pillantását is kerülte. A fiú ingerültségének egyedül Piton örült, aki kegyetlenül kihasznált minden kínálkozó alkalmat, hogy megalázza. Harry még Umbridge idején se gyűlölte ennyire a sötét varázslatok kivédését, mint most. Amióta a gyengélkedőre küldte Piton kis kedvencét, még rosszabbá vált a helyzet. Valahányszor új anyagot vettek vagy ismétlésként az elsős anyagba kérdezett, Harryt találta meg. Még Hermione se tudott volna minden kérdésre jól felelni. Így valamennyi Pitonnal töltött óra után súlyos pontokkal lett szegényebb a Griffendél, valamint Harry órarendje „gazdagabbá” vált újabb és újabb büntetőmunkákkal. Arina egész nap csak róla álmodozott abban reménykedve, hogy egyszer csak rendbe jönnek a dolgok. Minden gondolata körülötte forgott annak ellenére, hogy minden egyes álma Dracóról szólt. Az elmúlt éjjel szó szerint a fellegekben táncoltak.
Őrjítő volt a tudat, hogy egyszer majd a fiú karjaiban fog kikötni, bármit is tesz ellene. Épp ezért gyűlölte a látomásait. Mert azok csak újabb bajt okoztak ahelyett, hogy megoldást adtak volna a kérdéseire. Na és az álmai? Azok tényleg csak álmok?

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felállt és megkereste a jövendőmondásról szóló részleget. Több száz kötet közül fogalma sem volt, melyikben találhat válaszokat kételyeire. Találomra olvasni kezdte a címeket: Kristálygömbről kezdőknek… Kártyavetési kalauz… Álomfejtésről általánosságban… Talp- és tenyérjóslás… A mindennapi jóslás ezer módja… Augurok élete… Prófétasors – avagy miért nem hisz nekem senki… Ki kezében van a döntés? – a fatalizmusról…
Végül a Látomások elmélete című ezer oldalas kötet mellett tette le a voksát. Visszatért vele az asztalához és beleolvasott:

… Az embereket – legyenek varázslók vagy éppen muglik – világéletükben foglalkoztatta a jövendőmondás gondolata. Mindenki kíváncsi, hogyan alakul sorsa, beteljesülnek-e az álmai és vágyai, sikeres lesz-e, ki élete párja. Az elkövetkezendő eseményekről tudomást szerezni izgalmas, ámde rendkívül veszélyes dolog. Mindaddig jó, amíg számunkra kedvező hírekről szerzünk tudomást. Azonban nemcsak ilyen jellegű jóslatok léteznek. Sőt, a többség tartalmát tekintve egyáltalán nem kellemes. Rossz dolgok beteljesüléséről tudni pedig őrjítő teher. Számtalan példa akad a történelemben olyan jósokra, akik beleőrültek abba, hogy milyen szörnyűséget láttak és nem tehettek ellene semmit, nem hallgattak intő szavukra…

… A jövő kiszámíthatatlan és megfejthetetlen. Minden egyes jelenbeli cselekedetünkkel formáljuk, változtatunk rajta. Ha úgy vesszük azzal, hogy egy másodpercre beletekintünk, csak bajt okozunk. Megzavarjuk az események lefolyásának természetes rendjét. Ha előre tudjuk, hogy valami sikerülni fog, nem biztos, hogy mindent beleadunk és akár kudarcot is vallhatunk annak ellenére, hogy azt jósolták, sikerrel fogunk járni. Arról nem is beszélve, hogy a jelek sosem egyértelműek. Rengeteg múlik azok értelmezésén…

- Nem, nekem nem ez kell. Azokat a dolgokat nemigen lehet másképp megmagyarázni.

… Az igazi látnoki képesség csak keveseknek adatik meg. De természetesen látó és látó között óriási különbség van. Vannak, akiket álmukban köszönt a jóslat. Másoknak érintkezniük kell a látomás szereplőivel, megint másoknak elég egy heves érzelmi vihar és máris bepillantást nyerhetnek a jövő titokzatos világába. Néha az is előfordulhat, hogy aki épp megérinti a látót, az maga is részese lesz a látomásnak.

- Szóval „csak” annyit kell tennem, hogy kordában kell tartanom az érzelmeimet. Mi van?! Ez nem lehet igaz – jutott el a tudatáig, mit is olvasott az imént. Újra meg újra átfutotta az utolsó mondatot. – Remélem Draco nem látta. Arról nincs egy árva szó sem, hogy hogyan lehetne megfékezni ezt az átkozott képességet?

Sajnos erre nem talált választ, mert amint meglátta, hogy Draco közeledik felé, csalódott sóhaj kíséretében becsukta a könyvet.

- Milyen volt az edzés? – kérdezte Arina.

- Tűrhető. A földbe döngöljük a Hugrabugot a hétvégén. Végeztél?

- Mehetünk.

***

- Jól van fiúk, elég a zabálásból, indulás a pályára – utasította a csapat tagjait szombat délelőtt a Nagyteremben ülve Malfoy. – Te nyugodtan fejezd be a reggelidet, hercegnőm – fordult Arinához. – Ráérsz még lejönni, mi megyünk bemelegíteni. Kérek egy bátorító csókot – hajolt a lányhoz, aki megpuszilta.

- Ügyes légy - ölelte meg a fiút. Majd amint Draco kiment a Griffendél asztalához sietett.

- Harry, hallgass meg!

- Miért nem mész szurkolni annak a görénynek?

- Mindent meg tudok magyarázni. Csak kérlek, adj rá lehetőséget!

- De Ron és Hermione is velünk tart.

- Rendben.

Kerestek egy tantermet és Arina beszámolt nekik a zsarolásról, gondosan elhallgatva a legutolsó két látomását.

- A mocskos…

- Ron! Most mit fogunk tenni? – kérdezte Hermione.

- Jobbat nem tehetek, mint szót fogadok Malfoynak. Egyelőre.

- Mi lenne, ha elébe mennénk a dolgoknak és hagynánk, hadd kürtölje tele az egész iskolában, hogy Arina Tudjukki lánya – okoskodott Ron.

- Nem. Dumbledore nem akarta, hogy mindenki megtudja – válaszolt Hermione. – Különben ő maga jelentette volna be. Nincs más megoldás.

- Már úgy hiányoztatok – szólalt meg hirtelen Arina. Még sokáig beszélgettek, amikor eszébe jutott, hogy le kellene mennie a meccsre. Ám mire leért a pályára már nem volt ott senki.

- A francba! Na most nagy bajban vagyok.

Gyorsan a klubhelyiség felé vette az irányt, ahol a mardekárosok már javában ünnepeltek, mivel porig alázták a hugrabugosokat. 230:10 lett az eredmény.

- Hát te meg merre jártál? – szegezte neki dühösen a kérdést Malfoy.

- Ne haragudj, Dumbledore hivatott. Mire megszabadultam tőle a mérkőzésnek már vége volt.

Nagyon hihető történet lett volna, Dumbledore valóban nem volt a lelátón. Draco talán el is hitte volna neki, ha Ginny lett volna olyan kedves, hogy nem mond a fiúnak semmit. Azonban első dolga volt szólni neki, hogy amint kitette a lábát a Nagyteremből, Arina máris Harryékhez sietett.

- Ne hazudj nekem. Tudom nagyon jól, hol voltál. Eljátszottad az esélyedet. Sajnos mindenkinek el kell mondanom, hogy…

- Ne! Kérlek, ne tedd. Könyörgök. Többet nem fordul elő.

- Előbb kellett volna gondolkoznod.

- Kérlek! Bármit megteszek, csak ne áruld el!

- Egy feltétellel megbocsátok neked. Most utoljára – mondta kimérten Draco.

- Mi lenne az? – kérdezte meglepetten Arina.

- Csókolj meg.

- Legyen.

Arina becsukta a szemeit. Csak minél előbb túl akart lenni rajta. Azonban Malfoy csak egy apró csókot adott a szájára.

- Nem most, édesem. Amikor majd kérem. Azért egy valamit jól véss az eszedbe, édesem: soha többé ne próbálj meg hazudni nekem…

A mardekárosok hajnalig dorbézoltak, ünnepelték a diadalukat és Dracót, a meccs hősét. Amikor Arina másnap reggel kinyitotta a szemét, hirtelen azt se tudta hol van, ébren van-e vagy álmodik, ugyanis Malfoyjal találta szembe magát. A fiú ágyában voltak, szorosan egymáshoz bújva, Draco keze ráadásul a lány fenekén pihent.

- Draco!!!

XII. Anya!

- Mi történt, cica? – Draco még közelebb húzta magához Arinát.

- Engedj el. Az Istenért, hogyan kerültem ide? – mondta a lány és kezeivel próbálta eltolni a fiút. Nem sok sikerrel.

- Nem tudod? – nézett rá hitetlenkedve Draco. – Ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél semmire. Az éjszaka egyszerűen felejthetetlen volt – mosolygott rá kihívóan.

- Miről beszélsz? Mi… mi történt? Volt… valami köztünk? – kérdezte riadtan.

- Bizony.

- Mégis mi?

- A legcsodálatosabb dolog, ami két ember között megtörténhet. Együtt töltöttük az egész éjszakát.

Arina még mindig kérdő tekintettel meredt rá. A legrosszabb sejtését látta beigazolódni. Draco folytatta, miközben a lány fölé került:

- Este a kis rögtönzött házibulin sokáig csak táncoltunk. Majd egy lassú szám következett, te pedig teljesen hozzámsimultál. Ahogy ott voltál a karomban, éreztem az észbontó illatodat, simogattam a hajadat, a hátadat, a fenekedet…

- Draco!

-… nem bírtam tovább türtőztetni magam és megcsókoltalak. A csókunkra azért emlékszel, igaz?

- Én… nem. Viszonoztam?

- Igen, nagyon is heves voltál – vigyorgott Malfoy. – Az alkohol és a buli hangulata feloldotta minden gátlásodat. Felkaptalak és idehoztalak a szobámba.

- Azután meg… - habogta Arina.

- Szeretkeztünk, szépségem. Te letepertél, elkezdted letépni rólam a ruhámat, miközben vadul csókolgattál, ahol csak értél, annyira kívántál.

- Mi?! Nem. Nem, nem és nem – lökte le magáról a fiút. – Az nem lehet, hogy… én nem vagyok olyan!

„Ez nem lehet igaz! Hisz én egyszer sem ilyennek láttam! Az bensőséges volt és romantikus. Nem vad és szenvedélyes!”

- Hé, hé nyugodj le, egyetlenem. Csak vicceltem. Nem hagyhattam ki.

- Tessék? Szóval nem történt semmi? Te utolsó, alávaló gazember – vágott hozzá egy párnát. – Hogy tehetted ezt velem? Ez komoly dolog, ne nevess!

- Csak olyan ellenállhatatlanul édes vagy, amikor dühöngsz. Min húztad fel magad ennyire? Csak nem megijedtél, hogy nem bírtál uralkodni magadon és engedtél a vágyaidnak?

„Utálom, hogy ennyire átlátsz rajtam!”

- Állítsd le magad. Nem tudsz te semmit az én vágyaimról.

- Mindent tudok róluk.

- Na persze. Szóval, hajlandó lennél elmondani, hogy kerültem ide?

- Csak annyi történt, hogy este kíváncsi voltál, milyen volt a meccs. Viszont olyan hangosan szólt a zene a klubhelyiségben, hogy egymás szavát sem értettük. Te feljöttél a szobába, azonban én alig bírtam elszabadulni Pansyéktól és mire felértem, te már édesdeden aludtál. Nem akartalak felébreszteni, így bebújtam melléd. Több nem volt. Sajnos – tette hozzá.

- És hogy került rám a hálóingem?

- Varázsló vagyok. Sikerült megoldanom a dolgot. Egyébként irtó szexi az az anyajegy a melleden – csókolta meg Arina nyakát, aki riadtan nézett rá, felpattant az ágyból és kisietett a szobából. Draco pedig mosolyogva dőlt vissza az ágyra. Ezt a csatát most ő nyerte.

Arina ezek után még hosszú napokig nagyon zaklatott volt. Felkavarta Draco rosszízű tréfája. Egy röpke ideig azt hitte, tényleg megtörtént, beteljesült a dolog. Soha nem tudta volna megbocsátani magának…

***

Egyik reggel a Nagyterembe lépve arra lettek figyelmesek, hogy a szokottnál is nagyobb a ricsaj, a fejetlenség.

- Mi a fene ütött ezekbe? – huppant le az asztalhoz Malfoy.

- Olvassátok – nyomta Arina kezébe a Reggeli Próféta aznapi számát a vele szemben ülő Zambini. Draco pedig még közelebb húzódott a lányhoz, hogy ő is jól lássa, mi áll a címlapon öles betűkkel:
ORSZÁGOS PÁNIK – Újabb mugli származású varázslót gyilkoltak
A tegnap este folyamán otthonában megölték a híres gyógyítót, Marcus P. Curiust és családját.
Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter ma kora reggel egy rögtönzött sajtótájékoztatón számolt be a tragikus eseményről: „Minden valószínűség szerint a halálfalók követték el ezt a borzalmas gyilkosságot. Még nem tudjuk, miért folyamodtak ilyen eszközökhöz, de ez úton megnyugtatok mindenkit, a mágiaügyi minisztérium emberei el fogják kapni a tetteseket. Urai vagyunk a helyzetnek, pánikra semmi ok. Megtesszük a szükséges lépéseket a közbiztonság növelése érdekében.”
A miniszter nyugodt szavainak ellentmond az a tény, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén hívei (közismert néven a halálfalók) egyre gyakrabban követnek el efféle merényleteket. A legutóbbi áldozat, Marcus P. Curius a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály világhírű gyógyítója volt, akinek talán csak azért kellett meghalnia, mert mugli (varázstalan ember) szülők gyermeke volt. Mint ismeretes, a halálfalók egyfajta missziójuknak tekintik „megtisztítani” a varázstársadalmat a nem tisztavérű varázslóktól és boszorkányoktól…

- Na, mit szóltok hozzá? – kérdezte Nott. – Caramel milyen magabiztosan nyilatkozik – röhögött.

- Az egy balfácán – legyintett Draco. – Csak az állását félti. Még hogy a nyomukban vannak, ugyan. Azt is csak onnan tudják, hogy a halálfalók voltak, mert a Sötét Jegy ott világít még mindig a ház fölött – bökött rá a fényképre.

- Curius…- elmélkedett Zambini. – Nem jár ide egy?

- De – huppant le mellé Pansy. – Elsős a Hugrabugban a kiscsaj. Reggel már el is hagyta az iskolát.

- Na mi az, csak nem a drágalátos szüleitek legújabb hőstettein nevettek ilyen büszkén?! Alávaló gyilkosok – támadt a vidám társaságra feldúltan Ron.

- Pofa be, Weasley – vetette oda félvállról Draco.

- Én a helyedben meghúznám magam, mert lehet, hogy a te családod lesz a következő – szólt fenyegetően Pansy. – Hisz ezen pánikolsz már hetek óta, nem?

- Ti legalább biztonságban tudhatjátok a rokonaitokat. Egyedül az eshet meg, hogy börtönbe zárják őket!

- Ismételd meg, ha mered – pattant fel egy emberként az összes mardekáros.

- Draco, hagyjátok ezt – próbálta visszahúzni Arina. – Menj el, kérlek. Ne okozz még nagyobb bajt – nézett Ronra.

- Igazad van, baba. Nem ér annyit ez a kis véráruló, hogy bemocskoljuk vele a kezünket.

Ron ezt hallva pálcát rántott, viszont abban a pillanatban tíz másikkal kellett szembenéznie.

- Draco – kérlelte Arina. – Menj már el – rimánkodott a griffendélesnek, aki végre odébb állt.

- Nem tudom, mit képzel ez magáról – mérgelődött Parkinson. – Te meg még védted.

- Igen, valóban megvédtem, hogy ne támadjátok le tízen a Nagyterem kellős közepén. Draco, menjünk már órára.

Csütörtök lévén dupla gyógynövénytannal kezdtek. Mivel aznap viharos erejű szél fújt, a diákok vacogva vártak Bimba professzor érkezésére az ötös számú üvegház előtt. Malfoy amint látta, hogy Arina karba tett kézzel egyhelyben topogott, szó nélkül mögé lépett és átkarolta. Ez azon pillanatok egyike volt, amikor egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy a látomásai igaziak. Mikor ilyen édes és figyelmes, gyengéd és s