V. Büntetések

Arinának már nem maradt ideje félreugrani, Harryt is csak az utolsó pillanatban sikerült arrébb löknie, így a fiúnak szánt átok őt találta el. Abban a pillanatban, amint a zöld fénycsóva hozzáért a bőréhez vakító fehér fény vette körül a lányt, mintegy pajzsként védve őt. Senki sem tudta, mi történik és miért. A ragyogás kialud és azt látták, hogy Arina még mindig él. Elképedve néztek rá. A leggyorsabban az egyik halálfaló nyerte vissza lélekjelenlétét: egy pillanat alatt Arina mellett termett, megragadta a karját és hoppanált vele.

Arina arra eszmélt, hogy már a Grimmauld téren volt.

- Mi volt ez? – kérdezte Piton, miután levette a csuklyáját.

- Fogalmam sincs – felelte összezavarodva.

- Előfordult már ilyen korábban?

- Nem.

Közben megjelentek a többiek is.

- A többi halálfaló is hopponált – előzte meg Arina kérdését Mr Weasley, aki a karjaiban tartotta az ájult leányát. – Azonnal szólok Dumbledore-nak, Molly, te nézd meg a sérüléseiket.

Arina végignézett a viharvert társaságon: Ron fején hatalmas nyílt seb tátongott, Ginny még mindig eszméletlen, a Weasley házaspár is csupa vér volt.

- Merlinre, mi történt? – érkezett meg Dumbledore.

- Megtámadtak minket, professzor úr.

- Igen, tudom, Hermione. Útközben Athur már beszámolt róla. Úgy értettem, mi történt Arinával?

- Hát maga sem tudja?

- Sajnálom, Harry. Én is csak találgatni tudok. De egyik ötletem képtelenebb, mint a másik. Perselus! Most menj. Nehogy gyanút fogjanak.

- Mi? Dumbledore professzor, most megy és elmond mindent Voldemortnak!

- Harry, sajnos ő már tud mindenről. Csak bajba kevernénk Perselust, ha nem menne. Talán ő tud magyarázatot a dologra… Hátha esetleg… na mindegy, amíg el nem felejtem, mostantól nem mehettek sehová.

- De…

- Ami hiányzik még a Roxfortba, azt majd Arthurék megveszik. Nem nyitok vitát. Arina, menj te is fel a szobádba és pihenj le.

- Nekem semmi bajom. Inkább a többiekkel törődjenek.

- Igazad van. Már azt sem tudom, miket beszélek. A legjobb lesz, ha újra átgondolom a dolgokat. Kezdjük az elején… - mondta Dumbledore, de mindinkább csak magának, mert közben el is tűnt. Ezzel véget ért a „megbeszélés”. Mrs Weasley mindenkit a szobájába vezényelt, amíg ő összeszedi a kötszereket.

„Remek, be vagyok ide zárva. De miért ne mehetnék ki? Nem engem akartak megölni.”

Arina elindult, hogy segítsen ellátni a sebeket, de hirtelen elsötétült előtte a világ és összeesett.

- Látom, te is megérkeztél, Perselus. Ne fáradj, a többiek már mindenről beszámoltak – fogadta hű követőjét Voldemort.

- Ide kellett volna hoznia! – őrjöngött az egyik halálfaló. - De nem, ő Dumbledore-hoz vitte! Pedig a parancs…

- Nem, nem Bella. Úgy látom, még mindig nem érted. Perselus nem is tehetett volna ennél jobbat. Jó helyen van ő ott… egyelőre.

- De Nagyúr! Rengeteg időt spórolhatnák meg, ha…

- Elég legyen! – unta meg Voldemort a visszabeszélést. - Már döntöttem. Vagy talán kétségbe vonod tervem sikerességét?

- Nem, dehogyis.

- Most pedig – fordult a többi halálfalóhoz -, tudni akarom, ki volt az. Ki mondta ki a halálos átkot?
Az egyik csuklyás alak bátortalanul előrébb lépett.

- É… én voltam, Nagyuram – dadogta.

- Te, Parkinson? Gyere közelebb.

A férfi bár nem szívesen, de teljesítette a parancsot. Voldemort vörösen izzó szeméből azonban nem tudta kiolvasni, hogy most megbüntetik vagy épp királyi jutalomban részesítik.

- Te mertél pálcát emelni a lányomra?

- De Nagyuram! Én Potterre céloztam, de az a lány egyszerűen arrébblökte!

- Crucio – mondta teljes közönnyel Voldemort, noha ennek az egy, rövidke kis szónak iszonytató következményei voltak a halálfalóra nézve. Életében nem élt át ennél iszonytatóbb kínt. A fájdalom egészen a csontjáig hatolt és minden porcikáját átjárta. Ordított és magában rimánkodott, hogy minél hamarabb véget érjen. Egyre csak arra tudott gondolni, hogy ennél még a halál is jobb.

- Nem, nem Parkinson. Még ne is álmodozz a halálról. Crucio – a férfi újra felüvöltött. Az átok többszörösére erősödött: úgy érezte, mintha ezernyi késsel vágnák darabokra. Még a többi álarcos alakot is megrémítette a szenvedése, azonban egyikük sem mert közbeszólni. Annál sokkal drágább nekik a saját életük. Hosszú-hosszú, éveknek tűnő percek múltán Voldemort megszüntette az átkot, mikor a halálfaló már alig volt tudatánál.

- Most pedig még egyszer és utoljára elmondom. Egyszer és mindenkorra jegyezzétek meg, hogy a lányomhoz egy ujjal sem nyúlhattok hozzá. Aki megteszi, az ugyanarra a sorsra jut, mint Parkinson. Most pedig távozzatok. Lucius, Perselus veletek van még egy kis megbeszélnivalóm.

- Bocsáss meg nekem, Nagyuram – nyögte a férfi elkeseredetten, miközben megpróbált odakúszni Voldemort talárjának szegélyéhez, hogy megcsókolja.

- Nincs bocsánat, Parkinson – válaszolta ridegen.

***

Arina lassan kinyitotta szemét. A szobájában volt, Hermione a mellette levő ágyon olvasott egy könyvet. Amint észrevette, hogy a lány magához tért, azonnal odasietett mellé.

- Végre magadhoz tértél! Már úgy aggódtunk. Még Dumbledore is óránként kérdezgette, felébredtél-e már.

- Ezt hogy érted? Mennyi idő telt el?

- Holnap már megyünk Roxfortba!

- MI?! Te jó ég! És a többiek… ugye jól vannak?

- Már igen. Ginny volt a legrosszabbul, ő három napig feküdt eszméletlenül.

- És Harry?

- Neki semmi baja. Leszámítva, hogy azóta itt virrasztott az ágyad mellett. Most is csak egy percre ment ki. Te Arina, ne haragudj, de valami nem hagy nyugodni…

- Mi az?

- Nem lehet, hogy te…

- Én mi?

- Véla vagy? – bökte ki Hermione. Ez a gondolat már hosszú hetek óta foglalkoztatta.

- Véla, én? Honnan veszed ezt?

- Figyelj, ez mindent megmagyarázna. A külsődet, azt hogy bomlanak utánad a fiúk. Ne nevess, nem igaz, hogy nem vetted észre! Ron, az ikrek, Harry…

- Hermione!

- Tudsz pálca nélkül varázsolni – hadarta tovább. - Már ez is igen ritka képesség. Továbbá túlélted a halálos átkot. Erre nincs más magyarázat, minthogy valamilyen különleges hatalommal bírsz. Minden egybevág. Amint a Roxfortban leszünk, rögtön utánanézek majd a dolognak. Bár nem lesz könnyű… a vélák nagyon titokzatosak. Nem szeretik megosztani az emberekkel, meddig terjed a hatalmuk. És van itt még valami…

- Ne kímélj…

- Tudod, ez arra is magyarázatot adna, hogy hogyan születhetett Voldemortnak gyereke – mondta halkan.

- Na ezt most hogy érted? Csak nem arra gondolsz, hogy az apámat egyszerűen elcsábították? El sem tudod képzelni, hogy esetleg szerette az anyámat?

- Nem. Arina, ő képtelen bárkit is szeretni – felelte csendesen.

Nem tudott mit válaszolni Hermionénak. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az anyja ilyet tett volna. Bár nem ismerte, nem tudott róla semmit, egyszerűen érezte, hogy ez nem lehetett igaz.

- Arina! – lépett be Harry az ajtón. – Végre.
Azzal odaszaladt az ágyon ülő lányhoz és magához szorította.. Csak ölelte és ölelte őt.

- Úgy féltem, hogy elveszítelek.

- Nyugi, itt vagyok.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életem.

- Jaj Harry, hagyd ezt.

- Többé nem engedlek el, remélem tudod. Soha egy percre sem.

- És Ginny?

- Megmondom neki, hogy vége - Harry lassan kibontakozott Arina karjaiból. - És most tényleg megcsókollak – mondta határozottan. Lassan végigsimította kezével az arcát, csakúgy mint azon a bizonyos estén. Pillanatról pillanatra kerültek közelebb és közelebb az ajkaik, majd lágy csókban forrtak össze. Arina testét pedig kellemes melegség öntötte el.

- Megyek. Pihenned kell. Szép álmokat – majd egy újabb csókot váltottak.

- Mi történt köztetek? – faggatta Hermione.

- Miért kérdezed?

- Csak rád kell nézni. Amióta beléptem, csak azt látom, hogy fülig ér a szád.

- Te mikor mentél ki?

- Amikor Harry bejött. Mi, még csak észre sem vetted?

- Jaj, Hermione! Megcsókolt!

- Juj, úgy örülök nektek. És milyen volt?

- A csók? Hihetetlenül lágy és érzéki. Olyan puhák az ajkai…

- Ez még a múlt héten jött – azzal átnyújtott a lánynak egy aprócska kis csomagot. - Bocs, hogy kibontották, de a támadás óta Dumbledore… khm nagyon elővigyázatos lett. Nem csak megtiltotta, hogy elhagyjuk a házat, még a postát is minden nap átvizsgálták. Szóval ez neked jött – nyújtott oda neki egy apró dobozt.

- Ne aggódj, ellenőrizték és nincs megbűvölve. Teljesen ártalmatlan.

Arina lassan kinyitotta a kis dobozt. Még a lélegzete is elállt, amint meglátta, mit rejt: egy karkötő volt benne melynek rózsaszín kövei apró virágokat formáltak.

- Hisz ez egyszerűen gyönyörű – szólt megbabonázottan. - Ki küldte?

- Hát épp ez az. Nem tudjuk. De most aludj! Hosszú lesz a vonatút. Bár remélem, hogy Malfoy az idén kivételesen békén hagy minket. Legalább a vonaton. Bár erre úgy sincs semmi esély. Na mindegy. Már alig várom, hogy ott legyünk. Olyan jó lesz! Szobatársak leszünk és majd együtt tanulunk és… Ez lesz a legjobb évünk a suliban! Szép álmokat!

- Neked is!

Arina gondolatai egyre csak Harry körül forogtak. Még mindig ajkain érezte a csókját. Semmi mást nem akart, csak vele lenni. Azok a zöld szemek, puha ajkak… Izgatottan várta már a holnapot, amikkor újra láthatja őt. Amíg álomba szenderült (ami természetesen a fiúról szólt) egyvalamin merengett: Vajon amit érez az szerelem?

VI. Látomás és kétségek

- Arina! Arina! Ébredj, elaludtunk! Öltözz gyorsan, egyél pár falatot és már indulunk is.

- Csak öt percet hadd aludjak még…

- Arina! Húsz perc múlva mennünk kell – azzal Hermione kegyetlenül lerántotta róla a takarót. – Kelj már fel végre!

- Jól van na, megértettem – motyogta. - Azért még nem kell ilyen durvának lenned. Kelek már.

- Még szerencse, hogy már tegnap este becsomagoltunk – elmélkedett Hermione fennhangon.

- Igen, mivel addig nem hagytál békén – szólt a gúnyos válasz.

- És milyen jól tettem! – csattant fel. - Irány öltözni.

- Szia – állt meg és köszönt Harrynek, mikor összefutott vele a folyosón.

- Jó reggelt.

Nem szóltak semmit, csak mosolyogtak és nézték egymást.

- Na erre most végképp nincs időnk. Arina, te a fürdőszobába. Te pedig Harry az ég szerelmére fejezd be a pakolást – lökte útjukra őket Hermione.

- Olyan szívtelen vagy – mondta Arina, miközben hátranézett a fiúra.

- Ugyan, a Roxfortban temérdek időtök lesz együtt lenni, de most nyomás. Még én is használni szeretném a mosdót...

- Igenis, Mami.

Húsz perc múlva Harryt kivéve már mindenki a minisztériumi autókban gubbasztott. A Weasley szülőkön kívül a testőrség a megszokott volt: a Mordon, Tonks és Lupin alkotta trió. Hisz Voldemort úgysem merne támadni azon egyszerű okból kifolyólag, hogy túl sok varázsló lesz a pályaudvaron.

- Bent felejtettem a bájitalkönyvem – visította Ginny és mielőtt bárki szólhatott volna bármit is, beviharzott a házba. A konyhaasztalon meg is találta az Ezer bűvös fű és gomba végletekig elnyűtt példányát.

- Ginny, beszélnünk kell- szólt Harry, aki épp Hedviget hozta le az emeletről.

- Jaj, ne most. Már így is késésben vagyunk.

- Ginny beszélnünk kell – ismételte makacsul a fiú. - Ez halaszthatatlanul fontos. Várj már egy percet, kérlek!

- Akkor mondd, de gyorsan – állt meg a lány.

- Arról van szó… Nehéz ezt elmondani, nem is tudom hogy… szóval… én…

- Harry, Ginny gyertek már! – kiáltott be Mr Weasley. – Mi az ördögöt tudtok ennyi ideig csinálni?

- Majd később elmondod – adott egy apró csókot a fiú szájára és kiment az autóhoz.

- Ja, később… - mondta egy megadó sóhaj kíséretében.

Útközben Ginny teljesen ráakaszkodott Harryre, mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy Arinának ezek az érintések rendkívül rosszul estek, mindegyik felért egy tőrdöféssel, telitalálat a szíve középébe. Zavarában az új karkötőjével kezdett el játszani és ekkor egy kérdés szöget ütött a fejében:

- Hermione, mondd csak, mikor érkezett? – fordult a mellette ülő lányhoz.

- Micsoda? Ja, az. Nem tudom… már van egy hete. Miért kérded?

- Nem, nem is fontos. Csak úgy eszembe jutott – felelte félvállról.

Pedig nagyon is lényeges volt a dátum: egy hete volt a születésnapja.

„De erről pedig nem tudhatott más, csak… én nem említettem senkinek.”

Még ha akarta volna se tehette, hisz nem volt eszméleténél. De vajon miért küldte neki az illető?

Mire valamennyien kijutottak a peronra, már majd mindenki elfoglalta helyét a vonaton. Csak percek kérdése volt, hogy nem késtek el. A búcsúzás rövidre sikerült. Igazság szerint Arina már legszívesebben repült volna a Roxfort felé. Még soha nem várta ennyire az iskolát, a tanulást… és hogy végre kettesben lehessen Harryvel. Legnagyobb meglepetésére Mrs Weasley őt is megölelte, Harryt viszont úgy szorította magához, mintha feltett szándéka lenne, hogy soha többé el sem engedi.

- Jaj, Harry. Szívem, nagyon vigyázzatok magatokra. És könyörgöm, ne keressétek a bajt. Ha bármi történik, azonnal szóljatok Dumbledore-nak…

- Jaj, anya. Engedd már el! Még a végén nélkülünk indul el a vonat.

- Ron drágám, gyere, hadd öleljelek meg még egyszer. Írj rendszeresen, fiam. Tudod, hogy mennyire aggódom miattatok.

- Nem lesz semmi baj, anya – próbálta nyugtatgatni, miközben mindannyian elkezdték felcipelni a ládáikat a vonatra. Arina még vetett egy utolsó pillantást kísérőikre: Mrs Weasley épp a könnyeit törölgette, Mordon viszont úgy nézett rá, mintha egy gyilkos lenne, akit legszívesebben apró darabokra átkozna, ha megtehetné. A lány sóhajtott egyet beletörődve, hogy az auror soha nem lesz képes elnézni neki, hogy ki az apja. És valószínűleg nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik. Épp ezért nem szabad, hogy a Roxfortban bárki is megtudja… Még egyszer végignézett a tömegen. Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki figyeli őt…

„Kezdek paranoiás lenni” – rázta meg a fejét és követte a többieket a vonatra. Pedig a röpke hónapok alatt, amit a Grimmauld téren töltött, igazán megtanulhatta volna már, hogy a varázsvilágban minden megérzésnek van alapja… Ráadásul nem egyetlen szempár kísérte figyelemmel minden mozdulatát, amíg el nem tűnt a vonat folyosóján.

- Harry – húzta félre a fiút Mr Weasley. – Kérlek, nagyon vigyázz Arinára.

- Megígérem, Mr Weasley. De miért…?

- Az a lány nagy veszélyben van – szakította félbe. - Dumbledore nem akart még jobban rátok ijeszteni, ezért ne is szólj erről senkinek. Bár én ezzel nem értek egyet. Jobban fel tudtok készülni, ha tudjátok, mire számíthattok… Na mindegy. Csak légy mindig mellette.

- Rendben. De mégis milyen veszély fenyegeti?

- Nincs idő, Harry. A vonat elindult. Siess, fiam, nehogy lemaradj.

A fiú azon kapta magát, hogy már csak ő volt a peronon, már mindenki felszállt. Futásnak eredt és bár az utolsó pillanatban, de sikerült felugrania a Roxfort Expresszre. Még hallotta Mr Weasley utolsó intelmét:

- Ne hagyd magára, nagy szüksége lesz rád!

Bár ekkor még fogalma sem volt róla, milyen igaza is volt a férfinek.

- Hol voltál, Harry? – dugta ki a fejét Ron az egyik kupéból. – Már azt hittük, hogy a végén… Gyere már.

Amint belépett a fülkébe látta, hogy Arina és Ginny egymással szemben ültek, ráadásul mindkettőjük mellett egy-egy szabad hely árválkodott. A fiú, bár a szíve nem ezt súgta neki, de Ginny mellé ült.

Kínosan csendes utazás következett, majd éveknek is beillő hosszú órák után Ginny felállt.

- Megyek, megkeresem a többieket. Kíváncsi vagyok, mi volt velük a nyáron – adott egy csókot Harrynek, majd az ajtóhoz lépett, de még visszaszólt neki: - Légy jó, szívem – és egy pillanat erejéig szúrós tekintettel nézett Arinára. Amint kilépett a fülkéből a fiú átült Arina mellé.

- Még nem mondtad meg neki – szólalt meg a lány hirtelen.

- Én el akartam – fogadkozott -, még reggel, de nem tudtam.

- Még jó, hogy nem sikerült – felelte Harry legnagyobb megdöbbenésére. - Az ilyesmit nem futtában kell közölni a másikkal!

- Miről beszéltek?

- Semmiről. Nem fontos, Ron.

- Na ne mondd, Hermione. Mégis mi az, amit Harry nem mondott el? És egyáltalán kinek nem…

- Jaj Ron, fogd már be!

- Már alig várom, hogy ott legyünk – mondta Arina izgatottan.

- Biztos tetszeni fog. A Roxfort csodálatos hely.

- A Roxfort csodálatos hely? Halljátok ezt? – mondta valaki gúnyosan, majd a hang tulajdonosa is belépett a kupéba két gorillája kíséretében. Egy magas, szőke fiú, igéző szürke szemekkel. – Tény és való, hogy a ti kis putritokhoz képest a Roxfort igazi főnyeremény. Igazam van, Weasley?

- Fogd be, Malfoy.

- Téged senki sem kérdezett, mocskos kis sárvérű – Hermione nem szólt vissza semmit, viszont arca egyre vörösebb lett. Arina meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra úgy látta, hogy még a szeme is könnybe lábadt.

- Nocsak, nocsak. Téged még nem láttalak – fordult Arinához és szemérmetlenül végigmérte magának a lányt tetőtől talpig. – Új vagy, szépségem? Draco Malfoy, szolgálatodra. – nyújtott neki kezet mit sem törődve a felháborodott griffendélesekkel.

- Tűnj innen, Malfoy – pattant fel Harry és már pálcát is szegezett a hívatlan látogatóra.

- Mi a bajod, Potter? Csak nem féltékeny vagy? Tudtommal te a kis Weasley-ivadékkal kavarsz… Mindig is furcsálltam a pocsék ízlésedet. Gyere, gyönyörűm. Nem ez a neked való társaság. Nálunk még akad a számodra egy hely. Igaz, fiúk? – fordult követőihez.

- Nem mondom még egyszer. Tágulj innen és vidd magaddal Crakot és Monstrót is!

- Különben mi lesz, Potter? Megátkozol minket? – gúnyolódott Draco.

- Pontosan – bólintott.

- Hú, most nagyon megijedtem. De rendben. Már megyünk is, nyugi. Az ifjú hölggyel együtt – azzal újfent a kezét nyújtotta Arina felé.

- Na most van elegem belőled! Carbunculus! Obstructo! – kiáltotta Harry azt, ami hirtelen az eszébe jutott. Malfoy kirepült a nyitott ajtón és egyenesen nekivágódott a szemközti kupénak. Ráadásul hatalmas kelések borították be az arcát.

- Harry, az ég szerelmére, mit művelsz? – pattant fel Arina és odasietett a kábult fiúhoz. - Finite incantatem.

Malfoy arca ismét hibátlan volt, mintha mi sem történt volna, azonban a fejét alaposan beverte. A homlokán egy hatalmas sebből szivárgott a vér.

- Gyere, segítek felállni – azzal a fiú egyik karját áttette a vállán. – Támaszkodj csak nyugodtan rám. Melyik a ti fülkétek?- fordult az egyik nagydarab, tébláboló sráchoz.

- A leghátsó. Ne segítsünk…?

- Ne! Nem kell… jól vagyok – ellenkezett Malfoy és Arinára nehezedve elvánszorgott a kupéjához, amelyben egy lány és egy fiú meghitten kacarászott.

- Jézusom, Draco! – sikította a lány. - Mi történt veled?

- Potter megtámadott, Parkinson. De ne is érdekeljen, mi van velem. Te nagyon jól elvoltál Zambinivel.

Arina gyengéden leültette. Arrébbsimított pár tincset, hogy jobban szemügyre vehesse a sebet.

- De… ő meg mégis ki a fene? – mutatott az újonnan érkezett lányra. Még soha sem látta azelőtt, és igencsak ellenségesen fogadta a hirtelen felbukkanó „riválisát”, ahogy ő gondolta.

- Az én őrangyalkám – mosolygott kihívóan Arinára, aki épp kiindult volna, de Malfoy megragadta a csuklóját.

- Ne menj el- szólt csendesen.

- Csak a ládámhoz megyek. Hozok valamit a sebedre.

- Arina, mondd csak, te megőrültél? – fogadta magából kikelve Harry. – Mi a csudát művelsz?

- Szerintem itt te vagy az őrült. Miért kellett így rátámadnod?

- Mert nem szállt le rólad! – a fiú nem volt képes megérteni, Arina hogyhogy nem lát át a dolgokon.

- Ugyan, hisz nem is csinált semmit!

- Nem igaz, hogy nem vetted észre, ahogy nyíltan kikezdett veled! És mit keresel a ládádban?

- A bájitalos készletemet. És mivel megtaláltam, ha megbocsátotok… - és otthagyta őket.

- De az meg minek…

A dobozzal együtt visszatért a leghátsó fülkébe, ahol Draco mellett immár Parkinson foglalt helyet.

- Bocs, de ideengednél? – kérdezte bátortalanul a lánytól.

- Még mit nem! – csattant fel a felháborító kérés hallatán.

- Ne is törődj vele, szépségem. Ülj az ölembe – és megragadva a karját egy erőteljes mozdulattal magához húzta s már át is karolta a derekát. Arinát hihetetlen feszélyezte ez a közvetlenség. Zavartan letörölte a vért, majd elővett egy fiolát, amiből öntött egy keveset a kezére és bekente vele a sebet. Közben egyre csak azon járt az esze, hogy milyen selymes bőre van a fiúnak, aki mindeközben egy másodpercre sem vette le róla a tekintetét.

- Draco, mennünk kell a prefektusi gyűlésre – állt fel Parkinson megunva, hogy most nem ő van a középpontban, hanem egy kis jöttment.

- Menj csak nyugodtan.

- Te nem…?

- Nem.

Parkinson sértődötten viharzott ki a fülkéből. Arina pedig átült a fiú öléből a megüresedett helyre.

- Még a neved se tudom, angyalom – mosolygott tovább Malfoy.

- Arina Riddle – a név hallatán Draco szeme felcsillant. Megfogta a kezét, a szájához emelte és finoman megcsókolta. Arina egész teste megrándult és egy szempillantás múlva már nem a fülkében volt, egy sötét szobában találta magát, ahol csak pár gyertya szolgált némi fényforrásként. Egy ágyon feküdt, fölötte pedig nem más, mint… MALFOY! Arina egyik kezével átkarolta a fiú nyakát, a másikkal pedig hol a haját, hol az arcát simogatta. Draco két kezével a lány mellett támaszkodott, hogy ne nehezedjen teljesen rá. És csókolóztak! De abban a csókban nyoma se volt durvaságnak, erőszaknak vagy esetleg kényszernek. Mindketten akarták. Lágy volt, tele érzelmekkel. Malfoy egyik kezét lassan végighúzta a lány oldalán, egészen a combjáig. Arina minden egyes porcikája beleremegett.

- Hé, jól vagy? Hallasz engem?

- Igen – szólt halkan és körbe nézett: újra a kupéban volt, a fiúk pedig csodálkozva bámultak rá. – Csak egy kicsit megszédültem – próbált magyarázkodni. Még mindig a látottak hatása alatt volt. - Már be is gyógyult a sebed. Akkor én megyek is – felpattant és egy szó nélkül kimenekült.

- Ne menj! Ne hagyj itt! – szólt Malfoy a távozó lány után. - Úgyis az enyém leszel, hiába menekülsz – tette hozzá, mikor már magukra maradtak.

- Draco, ő pont neked való lenne.

- Az első értelmes gondolatod, Monstro – mosolygott. – Az apám…

- Draco – szakította félbe Zambini -, mondd csak, neked nem volt az az érzésed, hogy… szóval nem lehet, hogy ez a lány esetleg egy véla?

Arina visszament Harryékhez.

- Na, eltűnt a kis Malfoy sebecskéje? – kérdezte gúnyosan Harry.

- Mi? Ja, igen.

- Vigyázz Malfoyjal – figyelmeztette Hermione. – Már meséltem róluk, nem emlékszel? Az apja halálfaló. Csakúgy, mint az összes mardekáros szülei. És idővel ők is azok lesznek.

- Szerintetek ki lesz az új sötét varázslatok kivédése tanár? – váltott hirtelen témát Ron.

- Szerintem csakis olyasvalaki jöhet szóba, akiben Dumbledore feltétlen megbízik. Barty Kupor után… és ez a nyílt támadás az Abszol úton…

Arina egy szavukra sem tudott figyelni. Csak az előbbi dolog járt a fejében, hogy Malfoy és ő… De hisz ő még… És Harry?

- Arina, olyan sápadt vagy. Minden rendben?

- Én… igen… nekem ki kell mennem egy kicsit – habogta és otthagyta őket.

Elment a vonat végébe és leült a fal mellé. Épp ezért utálta a látomásait, teljesen felzaklatta, amit látott.

„Hogy fogok én Malfoy karjaiban kikötni? És miért? Lehetséges, hogy a szőke herceg lenne az igazi? Nem, nem és nem. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Én Harryvel akarok lenni. Malfoy halálfaló lesz, míg én… én vagyok Voldemort egyetlen lánya és örököse. Harry pedig az esküdt ellensége. Tényleg lehetetlen a szerelmünk, ami még csak el sem kezdődött? Mindenkinek így lenne a legjobb… Nem! Nem adhatom fel ilyen könnyen!
Malfoy teljesen másképp csókol, mint Harry... Amíg Harrynél csak kellemes melegséget váltott ki belőlem, addig… Abban a pillanatban testem-lelkem odaadtam neki. Önszántamból. Kívántam, igenis kívántam.. De mi lesz Harryvel? Mi lesz velük? Egyszerűen ki kell vernem ezt a hülyeséget a fejemből. De az a csók… azt nem lesz olyan könnyű elfelejteni…”

- Hát itt vagy – hallotta meg Hermione hangját. - Már az egész vonatot tűvétettem érted. Biztos nincs semmi baj? Eléggé sápadtnak tűnsz…

- Nincs, Hermione. Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, ennyi az egész.

- Gyere, át kell öltöznünk talárba. Már annyira izgatott vagyok, nemsokára beosztanak téged is! Biztos vagyok benne, hogy a Griffendélbe kerülsz!

Amint leszálltak a vonatról Arina elé tárult a hatalmas kastély. A többiek nem túloztak, tényleg gyönyörű volt. Arra viszont gondosan ügyelt, hogy még véletlenül se fusson össze Malfoyjal. Feltett szándéka volt olyan messzire elkerülni, amennyire csak lehet. Ezért elsőként foglalt helyet az egyik fiákerben, ott várva Harryékre.

- Ideges vagy? – kérdezte Hermione.

- Egy kicsit.

- Ne aggódj, hamar túl leszel rajta.

A Nagyterem előtt egy szigorú tekintetű nő állt és várt rájuk.

- Ön Ms Riddle, ha nem tévedek – szólalt meg, amint meglátta, hogy Arináék elé értek.

- Igen – felelte megilletődve.

- Én McGalagony professzor vagyok, kérem kövessen.

- Nemsokára találkozunk – mondta bátorítóan Harry.

McGalagony egy kis szobába vezette őt.

- Itt fog várni, amíg az elsőéveseket beosztjuk a házaikba. Tudtommal már Potterék minderről beszámoltak önnek.

- Igen, meséltek a Teszlek Süvegről.

- Akkor én már megyek is. Remélem, találkozunk a Griffendélben – mondta egy halvány mosoly kíséretében és magára hagyta.

A percek csak vánszorogtak, Arina már azt sem tudta, mennyi ideje lehetett ott. Öt perce vagy esetleg már fél órája? Egyszer csak kinyílt végre az ajtó, jelezve, hogy bemehet a Nagyterembe. Annak bejáratában azonban megtorpant. Minden szempár rá szegeződött. Mindenki ott volt, már az elsősök is elfoglalták helyüket, csak ő várt még besorolásra. Vett egy mély lélegzetet és felszegett fejjel elindult a tanári asztal elé. Közben, ahogy magán érezte a több száz kíváncsi tekintetet, csak arra tudott koncentrálni, hogy a lábai lehetőleg ne most akadjanak össze. A teremben mindenhonnan izgatott suttogást lehetett hallani, mindenkit érdekelt, ki is ez az új lány, aki csak úgy betoppant. Ráadásul hetedévesként. Ez igazán ritka eseménynek számított a Roxfortban, még a legidősebb diákok sem tudtak felidézni hasonló esetet.
Arina amint lehuppant a háromlábú székre megkereste Harryék tekintetét, akik bátorítóan rámosolyogtak. Még egyszer végignézett a termen és akarva-akaratlanul, de meglátta Malfoyt. A fiú is épp őt figyelte és kíváncsian várta, mit mond a süveg. Csakúgy, mint mindenki más a teremben.
Amikor a fejére került a Teszlek Süveg egy hang szólalt meg a fejében:

- No lám, no lám. Az ifjú Ms Riddle. Végre. Már épp itt volt az ideje. Régóta várok ám rád. Ugyanoda sorollak, ahova évekkel ezelőtt is tettem volna, a véleményem nem változott. Ugye tudod, a sorsod nem kerülheted el…

- Igen – sóhajtott egy nagyot és várta az ítéletet, mely nagy hatással lesz mindennapjaira.

 
VII. Levelek

- MARDEKÁR!

Arina riadtan kapta fel a fejét és Harryék felé nézett.

„De hisz én nem ezt akartam! A Griffendélbe akartam kerülni, mint a többiek. Nem, ez nem lehet igaz! Vajon milyen gyakran téved ez az átkozott süveg? Most mégis mi lesz?”

Hát igen. Mindenkit másként érintett a döntés. Három asztal felől csalódott moraj hallatszott, egyedül a mardekárosok ujjongtak.

- Hoppá, érdekes fordulat – szólt kellemesen csalódva Zambini. – Ide került a véla lány.

- Bizony az – húzta mosolyra a száját Malfoy. – Erre igazán nem számítottam.

Mint ahogy Pansy sem. Ő egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy naphosszat el kell majd viselnie. Még a tanárok sem reagáltak egyformán: Pitonnal ellentétben Dumbledore és McGalagony aggódva nézett össze. Erre az eshetőségre még ők sem gondoltak.

Arinának sikerült egy pillanatra elkapnia Harry tekintetét, de a fiú egyszerűen elfordult, hogy ne is lássa a lányt. Sóhajtott egyet, levette a fejfedőt és elindult újdonsült asztalához.

Draco csak erre várt. Elébe sietett, megfogta a kezét és a helyéhez vezette. Tulajdonképpen valahol örült neki, hogy rögtön a pártfogásába vette.

Az összes mardekáros fiú kocsányon lógó szemekkel figyelte és kéjesen mosolyogtak rá. Malfoy lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően ültette le maga mellé. Kezét ismét ajkaihoz emelte és újfent megcsókolta, mint nemrég a Roxfort Expresszen, miközben sejtelmesen mosolygott.

- Üdvözöllek a Mardekárban, angyalka. Bemutatom a többieket…

Harryék csalódottan ültek. Ez a fordulat sehogy sem illett bele a képbe.

- Pedig olyan normális lánynak tűnt.

- Jaj, Ron. Attól még, hogy a Mardekárba került ő még…

- Hermione, nézz csak oda. Malfoy máris kivetette rá a hálóját. Az apja nagyon büszke lesz, ha a fülébe jut, kire hajt.

- Épp ezért figyelmeztetnünk kellene, nem gondoljátok?

- Már nagylány, tud magára vigyázni. Eleget beszéltünk neki a mardekárosokról… Egyébként nekem nem úgy tűnik, mintha annyira tiltakozna Malfoy közelsége ellen – mondta keserűen Harry, aki le sem tudta venni róluk a szemét. Szíve szerint válogatott rontásokat küldött volna a mardekáros felé, amiért az hozzá mer nyúlni az ő Arinájához.

„Miért nem küldi el a francba? Miért nem ellenkezik, miért nem kéri meg Dumbledore-t, hogy helyezzék át hozzánk? Lehet, hogy még imponál is neki Malfoy nyomulása? Lehet, hogy nem jelentett neki semmit az, ami kettőnk között történt? Csak nekem volt fontos?”

- Harry, nézd már Piton arcát! – szólt Ron. – Ilyen önelégülten vigyorogni már rég nem láttam.

- Biztos örül, hogy Voldemort kicsi lánya az ő házába került.

- Ssh Harry! Erről a többiek nem tudhatnak! – parancsolt rá suttogva Hermione.

Dumbledore felállt, jelezve, hogy szólni szeretne pár szót.

- Üdvözlök mindenkit a Roxfortban. Remélem kipihenten érkeztetek vissza és újult erővel vetitek bele magatokat a varázslás legapróbb fortélyainak elsajátításába. Még mielőtt nekiesnénk az ínycsiklandozó lakomának, pár dolgot szeretnék bejelenteni. A kastély melletti erdő továbbra is tiltott területnek minősül minden diák számára. Továbbá Frics úr megkért, hogy hangsúlyozzam, a folyosókon továbbra is tilos a varázslás.
És egy komolyabb téma. Nyílván mindannyian értesültetek arról, hogy a halálfalók immár fényes nappal, nyílt színen is támadnak. Nem egy, nem kettő roxforti diákkal és családjával történt hasonló tragikus dolog. Épp ezért idén szigorú biztonsági intézkedések lépnek életbe. A ti védelmetek érdekében.

Hangos suttogás futott végig a termen. Arina hátranézett Dracóra, aki egész idő alatt őt bámulta és a kezét még mindig nem engedte el. A fiú egyáltalán nem tűnt meglepettnek, sőt…

- Szóval tilos az iskola területét elhagyni. Ez alól természetesen kivételt képeznek a roxmortsi kirándulások, viszont arra is csak tanári felügyelet mellett kerül majd sor – a diákok közben nemtetszésüknek hangot is adtak. – Továbbá senki sem tartózkodhat a hálókörletén kívül este tíz óra után. A folyosókon tanárok és felsőbbéves diákok fognak őrjáratozni. Az érintetteket majd házvezetőik tájékoztatják. A szabályok megszegése súlyos pontlevonást és büntetőmunkát von maga után.
Tekintettel az elmúlt évek balsikereire és jelen körülményekre, úgy gondoltam, nem lenne szerencsés egy újabb tanárt hozni az iskolába. Sajnos, már nem lehet tudni, ki áll Voldemort hatása alatt. Éppen ezért az idei évben a sötét varázslatok kivédését is Perselus Piton professzor fogja tanítani.

A mardekárosok hatalmas tapsba kezdtek, ami elnyomta a másik három asztal felől jövő fájdalmas nyögéseket.

- És még annyit, hogy jó étvágyat mindenkinek!

- A francba! Én ezt nem fogom túlélni! – háborgott Ron.

- Ezért volt olyan magabiztos – jegyezte meg Harry. – Mert elérte, amit oly rég óta akart.

- Ráadásul mivel prefektus vagyok, biztos kell majd hülye őrjáratra mennem! – folytatta Ron.

- Na, szépségem, mesélj nekünk valamit magadról – szólt Arinához Draco.

- Mit mondjak? – kérdezte ijedten. Más sem hiányzott neki, minthogy most elkezdjék őt faggatni.

- Akármit. Mindenre kíváncsi vagyok. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – mosolygott.

- Huh, erre nem tudok mit válaszolni.

- Melyik iskolából jössz? – kíváncsiskodott Nott. - A Durmstrangból?

- Nem. Magántanuló voltam.

- Akkor hogy kerülsz most ide? – szállt be a beszélgetésbe Pansy is.

- A szüleimnek túl sok dolguk van mostanában – kezdett egyre kínosabbá válni a csevegés ezért Arina nekikezdett a levesének. Épp ezért nem vehette észre, hogy Draco szeme egy röpke kis pillanatra összeszűkült.

- De ugye közülünk valók?

- Kik? A szüleim? Igen.

- Riddle… még soha nem hallottam róluk – gondolkodott fennhangon Parkinson, Arina legnagyobb örömére.

- Még meg se köszönhettem, hogy segítettél a vonaton, mivel olyan hirtelen eltűntél – vette vissza a szót Malfoy. A lány nem bánta, hogy más témára váltott.

- Igen… nos… szívesen tettem.

- Potterékhez mentél vissza, igaz? Figyelj, mi mardekárosok nem barátkozunk a griffendélesekkel – mondta már-már fenyegetően. - Jobb lesz, ha távol tartod magad tőlük.

Már jópáran elmentek az asztaltól, mire végeztek a vacsorával. Arina idegesen nézett körbe, Harryék már szintén távoztak, meglehetősen gyorsan. Pedig beszélni akart volna velük.

„Vajon hol lehet a szobám? Hermione azt nem mesélte el, hogy merre van a Mardekár klubhelyisége... De miért is tette volna?”

Draco is észrevette zavarát és a fülébe súgta:

- Ne aggódj, hercegnőm, majd én elkísérlek. Mint prefektus kötelességem az új társunkat szárnyaim alá venni.

- Oh, ez nagyon kedves, de igazán nem szükséges. Elég, ha csak megmondod, merre találom…

- Nem hallottad, mit mondott Dumbledore a szigorú biztonsági intézkedésekről? – szakította félbe. - Ebben az egyben kivételesen egyetértek vele. Ne is álmodj róla, hogy egy percre is magadra hagylak – mosolygott.

„Te jó ég.”

Így igencsak nehéz lesz távol tartania magát
Malfoytól. Egyszerűen nem érezte jól magát a közelében. Feszélyezte a gondolat, hogy egyszer majd ők ketten…

- Szabad a kezét, szép hölgy? – kérdezte Draco túlontúl kedvesen. Arinának nem volt más választása, valahogy el kellett jutnia a klubhelyiségbe, így kézen fogva mentek le a pincébe.

„Csak annak örülök, hogy Harryék ezt most nem látják. Ezt leszámítva viszont… attól függetlenül, hogy milyen gonosz szörnynek állították be Malfoyt… nos… kimondottan figyelmes és kedves velem.”

- Nem érted, Hermione? – Harry idegesen járkált fel s alá. – Tennünk kell valamit. Mr Weasley is megmondta, hogy nagy veszélyben van. Pláne most, a halálfalók gyerekei között…

- Jó, de mégis mit? – a lány talán életében most először volt teljesen tanácstalan. – A Süveg beosztotta, ezen nem…

- Megyek és beszélek Dumbledore-ral. Itt már csak ő tud segíteni – azzal már el is viharzott.

Mikor elérték bejáratot, Draco elmondta a jelszót:

- Fraus – és már be is léphettek. A klubhelyiség egy barátságtalan terem volt, ahol a világítást - ablakok híján - csupán fáklyák szolgáltatták. A kandalló melletti fotelekben és kanapékon diákok beszélgettek.

- Gyere, megmutatom, hol fogsz aludni – azzal Malfoy meg se várva a választ, már húzta is maga után. Felvezette egy lépcsőn és benyitott a legelső szobába.

- Na, az ott a mi ágyunk. Nyugi, csak vicceltem– tette hozzá Arina meglepett arcát látva. – Az igazi szobád arra van. Bár nincs messze tőlem. Ha bármi van, hozzám jössz, rendben? – fordította komolyra a szót.

- Igen.

- Itt is volnánk – nyitotta ki az ajtót és előreengedte a lányt. – Rajtad kívül még Parkinson és Bulstrode alszik itt. De szerintem ők még egy ideig nem jönnek lefeküdni. Tudod, nagyon hosszú volt a nyár, rég nem látták a fiúkat…

- Malfoy, én… - kezdett neki zavartan.

- Draco.

- Draco… én csak szeretném megköszönni, hogy… nem hagytál egyedül. Tudom, kötelességed, meg minden, de azért köszi.

- Nem kötelességből teszem, szépségem - adott egy puszit a lány arcára. - Álmodj szépeket. Lehetőleg rólam – mosolygott és kiment.

- Jó éjt – mondta és nekifogott kipakolni, miközben egyre csak Malfoy körül forogtak a gondolatai.

„Őszintén szólva örülök neki, hogy egy ilyen helyes srác pátyolgat. Mert azt nem tagadhatom, hogy irtó jóképű… Valahol még a rámenősége is tetszik. Mindig is ilyen határozott és magabiztos fiúról álmodoztam, aki nem fél kezdeményezni és egyszerűen csak cselekszik. Nem úgy, mint…
Oh, Harry. Úgy hiányzol. De hogy fogunk együtt lenni, ha Malfoy folyton a nyomomban lesz?”

Draco amióta kilépett Arina szobájából egyre csak mosolygott.

„Kellemes lesz ez az év.”

Visszament a szobájába és egy levelet írt az apjának.

- ... megérkezett és…

- Mi és?

- A Mardekárba került, Nagyuram.

- Valóban? Felettébb érdekes…

- Nagyuram, nem lenne jobb, ha…

- Csak finoman, Lucius. Ne siessünk el semmit. Az idő úgyis nekünk dolgozik. Most nem szabad hibáznunk. Ne sürgessük a dolgokat, mert még elijesztjük és egyenesen Dumbledore karjaiba taszítjuk. Mindent csak módjával, legyetek nagyon óvatosan.
És amiről beszéltünk… mindennek eljön a maga ideje, agyafúrt barátom. Ha a fiad jól végzi feladatát, természetesen nem marad el a jutalma, nem kell aggódnod. De ha el meri rontani…

Arinának nagyon furcsa álma volt: Dracóval sétálgatott a roxforti birtokon kéz a kézben.

- Mi közöd van Potterékhez? – faggatta a fiú.

- A vonaton találkoztam velük először – füllentette. - Egyedül ültem a fülkében, ők meg megkérdezték, nem ülhetnének-e le, mert máshol már nem volt hely.

- Aha. Biztos, hogy csak ennyi? - nézett rá kételkedve Malfoy.

- Igen… miért?

- Mert Potter eléggé hevesen védett tőlem…

- Ez csak egy jó ok volt neki, hogy belédköthessen.

- Nem bánom, hogy megtette. Gyönyörű ápolóm volt – vigyorgott.

- Ez a legkevesebb, hiszen miattam vágódtál neki a falnak. De nem megyünk már vissza? Későre jár, kezd nagyon hűvös lenni itt kint.

- Fázol? Bújj csak hozzám – Arina szót fogadott és hozzásimult Dracóhoz, aki pedig szorosan átölelte. - Én még nem akarok visszamenni. Jó itt veled kettesben.

- Bent is lehetünk kettesben.

- Szóval velem alszol?

- Mi van?

- Aludj velem! – kérlelte. - Ígérem, jó kisfiú leszek és nem teszek semmi rosszat. Csak a karjaimban akarlak tartani, hallgatni az édes szuszogásodat és csak nézi téged.

- Miért vagy te ennyire aranyos, Draco Malfoy?

- Simogatnám selymes hajad és álomba ringatnálak.

- Már az eső is esik – mondta a tóparton. – Most már tényleg menjünk vissza, jó?

- Rendben, de előtte… kérnék tőled valamit – állt meg.

- Miről van szó?

Ám a fiú válasz helyett megcsókolta őt. Olyan hirtelen történt mindez, hogy a lánynak egy pillanat erejéig még a lélegzete is elállt. Kis habozás után, de viszonozta. Eszméletlenül érzéki csók volt. Igazából csak az ajkaikkal ízlelgették egymást, ennek ellenére úgy érezte, mintha ezer meg ezer apró pillangó szabadult volna el a hasában.

- Mit is szerettél volna? – kérdezte Arina pár perc múlva.

- Azt, hogy csókolj meg. De megtetted, még mielőtt megkértelek volna rá – szólt csillogó szemekkel.

- Ezzel most mit akarsz mondani?

- Hát nem egyértelmű? Csókot szeretnék.

- Hogy te milyen telhetetlen vagy – nevetett.

- Veled nem tudok betelni, cica – majd újra közelített ajkaival. Meg akarta csókolni és meg is tette volna, ha a lány nem ébredt volna fel. Draco keltette fel, aki épp puszit adott a szájára.

- Jó reggelt – ült le mellé, hátát nekitámasztotta az ágytámlának. – Hogy aludtál?

- Remekül – mondta, de még mindig nem sikerült túltennie magát az álmán. Túl valóságosnak tűnt az egész.

- Rólam álmodtál? – mosolygott rá ártatlanul.

- Sajnálom, hogy csalódnod kell, de nem – újra lecsukta a szemeit. Semmi pénzért nem árulná el neki, hogy mit műveltek ők ketten az imént. Így viszont nem láthatta, hogy Draco milyen arcot vágott.

- Menj öltözni, már késő van. Kint megvárlak és mehetünk reggelizni.

- Nem akarok felkelni.

- Sajnálom, baby, de kénytelen leszel – és egy határozott mozdulattal lerántotta róla a takarót. A lányon csak egy igen rövidke hálóing volt. Malfoy elmélyülten nézte pár másodpercig a formás lábakat.

- Igazad van. Inkább maradjunk egész nap az ágyban – mondta határozottan.

- Kelek már.

- Kár – vetette oda.

Arina már a talárját vette magára, amikor Pansy belépett a szobába.

- Hát te hol voltál egész éjszaka? – kérdezte őt Millicent.

- Tudod sok megbeszélnivalóm volt a többiekkel – vigyorgott.

- Képzeld mit láttam tegnap este! Potter és a kis Weasley az egyik kihalt folyosón nyalakodtak!

Ezt hallva Arina szíve nagyot dobbant.

„Harry máris elfordul tőlem, csak azért, mert a Mardekárba kerültem?”

- Tényleg? Nem is tudtam, hogy a kis Potterrel kavar. Erről jut eszembe: biztos észrevetted, Draco teljesen rádmozdult - fordult Arinához. - Én a te helyedben kihasználnám az alkalmat. Még sose láttam, hogy ennyire tepert volna bárki után is.

- Ezt hadd döntsem el én, jó? – nem értette Parkinson pálfordulását. Eddig meg mert volna esküdni, hogy halálosan féltékeny…

- Csak megjegyeztem. Hé Millicent, gyere már! Nézd ezt a karkötőt! – mutatott Arina csuklójára. – Igazi rózsaszín gyémánt! – mondta, mikor közelebbről is szemügyre vette.

- A szüleimtől kaptam. Most, ha megengeditek, mennék reggelizni – hagyta ott őket.

„Gyémánt? Az nem lehet. Bár ezek a beképzelt libák ilyen kérdésben biztos nem tévednek. Biztos egy vagyonba kerülhetett…”

- Már épp itt volt az ideje – szólt Draco. – Épp azon gondolkodtam, hogy felmegyek érted.

Ismét megfogta a kezét, így mentek a Nagyterembe.

- Ms Riddle, üdvözlöm a Mardekárban - ment oda hozzájuk reggeli közben Piton. - A szülei biztos büszkék magára. Draco, fiam itt a lista, kinek mikor kell részt vennie az őrjáratban – mondta és már tovább is állt. Még szerencse. Egy cseppet sem hiányzott neki, hogy a szüleire terelődjön a szó ismét.

- Ennek örülni fogsz, cica. Együtt leszünk őrjáraton – somolygott.

„Minek nevezett? Cicának?”
- Hogyhogy nekem is kell? Én nem is vagyok prefektus...

- Valóban nem, de túl kevés a prefektus, így gondolom a legjobbakat is bevonták.

- Te vagy Arina Riddle? – lépett oda hozzá egy hollóhátas.

- Igen.

- Az igazgató küldi – átnyújtott neki egy pergament és már el is ment.

- Köszi – szólt utána, majd elolvasta a levelet.

- Mit ír? – hajolt közel hozzá Malfoy, hogy ő is láthassa az üzenetet.

- Csak annyit, hogy beszélni akar velem. Még ma.

- Mit akarhat tőled az a bogaras vénember?

- Fogalmam sincs – felelte őszintén.

- Nézzétek, már megint vele van!

- Harry, nem gondolod, hogy meg kellene beszélned vele a dolgot?

- Nem. Malfoy számára a tökéletes. Ezen nincs mit beszélni, Hermione.

- Hogy te milyen gyerekes tudsz lenni! Valld be, hogy féltékeny vagy!

- Ugyan már, ne hülyéskedj. Én Ginnyvel járok.

- Igen, hogy ezzel is bántsd Arinát!

- Bocs, de beszélnem kell valakivel – mondta Arina és meg sem várva Draco válaszát elindult a Griffendél asztalához.

- Sziasztok. Harry, beszélhetnénk? – kérdezte reménykedve.

VIII. Fenyegetés

- Ülj csak le nyugodtan – szólalt meg Hermione.

- Arina, már mondtam, hogy légy óvatos Malfoyjal – mondta Harry köszönés helyett. – Az egész család a velejéig gonosz, ők Voldemort legelvakultabb, legelszántabb követőik. Hányszor kérjelek még, hogy nagyon vigyázz vele?

- Igaza van – vetette közbe Hermione. – Az ég szerelmére, próbáld meg távol tartani magadtól. Amennyire csak lehet.

- Mintha az olyan könnyű lenne. Egy percre sem mozdul el mellőlem – mondta keserűen.

„Még az álmaimban is velem van.”

- Ez végül is logikus… Vagy ti nem így gondoljátok? – kérdezte Ron, mikor észrevette, hogy a többiek igen értetlen képet vágtak. – Pedig világos, mint a Nap. Nyilván élvezi, hogy új préda érkezett a Mardekárba. Már nagyon unhatta a felhozatalt… Én sem bánnám, ha egy új csaj kerülne a Griffendélbe… - ábrándozott fennhangon, majd újra visszatért az eredeti témához, mikor meglátta Hermione mérges tekintetét. - De miért nem kéred meg Dumbledore-t, hogy egyszerűen helyezzen át hozzánk? Mindent megoldana…

- Ron, tudod, hogy nem így működnek a dolgok – szakította félbe Hermione. - Erre még soha nem volt példa a Roxfort történetében. Nem, nem szokták csak úgy felülbírálni a Teszlek Süveget. Neked is ezt mondta tegnap este a professzor, nem Harry? Az viszont tény és való, hogy Malfoy igenis veszélyes.

- Nem tudom… mindenesetre megkérdezem Dumbledore-t. Egy próbát megér, hisz úgyis beszélni akar velem. Akkor gondolom erről lesz szó egyébként is…

- Hogy fogjuk ezt túlélni? – nézte szörnyülködve Ron az órarendjét. – Figyeljetek: hétfő dupla bájitaltan, dupla mágiatörténet, dupla átváltozástan és dupla bűbájtan. Ráadásul minden nap lesz óránk Pitonnal! – futotta végig szemével a napokat. - Szerdán négy is! Én öngyilkos leszek.

Nem ő volt az egyedüli, aki elégedetlen volt az órák számával, hanem minden egyes végzős. Nagyon nehéz évet vetített elő a napi hét-nyolc órának még csak a gondolata is.

- Gyere tündérem, mindjárt kezdődik a bájitaltan – Malfoy eddig bírta türelemmel, hogy a dolgok nem teljes mértékben úgy alakulnak, ahogy eltervezte.

- Te menj csak nyugodtan. Nekem beszélnem kell Dumbledore-ral.

- Elkísérlek – jelentette ki a mardekáros.

- Nem szükséges. Majd én vele megyek – szólt közbe Harry, a nyomatékosítás kedvéért erőteljesen megnyomva az „én” szócskát.

- Te? – rökönyödött meg.

- Nyugalom, fiúk. Draco, menj csak, én meg majd sietek vissza.

Bár a legkevésbé sem volt ínyére, de Malfoy egy szó nélkül elment.

- Láttátok az arcát? – nevetett Ron. – Köpni-nyelni nem tudott.

- Igen, de abban igaza van, hogy tényleg legfőbb ideje lenne indulnunk – szögezte le Hermione. – Hacsak nem akartok máris jó okot szolgáltatni Pitonnak, hogy pontokat vonjon le tőlünk… a büntetőmunkáról nem is beszélve!

Hermione és Ron a pince felé vették útjukat, Arina és Harry pedig az igazgatói irodába.

- Elmondtad már Ginnynek? – kérdezte csendesen a lány. Nem akarta azzal letámadni, hogy mit hallott Parkinsontól.

- Hidd el, ez nem olyan egyszerű – próbált mentegetőzni. - Mintha megérezte volna, hogy szakítani akarok vele… Mindig valami halaszthatatlan dolga támad, amint alkalmam lenne vele kettesben beszélni.

Az út hátralevő részében már nem szóltak egymáshoz, csak ballagtak egymás mellett, mint két idegen, akiket nem köt össze semmi ezen a világon. Pedig ha tudták volna, hogy abban a pillanatban mindketten ugyanarra az egy dologra vágynak: eltűnni a világ elől, együtt, örökre… Nos, akkor talán minden másképp alakulhatott volna…

- Én majd itt kint megvárlak – mondta a jelszó után Harry.

- Rendben – felelte gépiesen és elindult fel a lépcsőn. - Jó reggelt, Dumbledore professzor. Miről akart velem beszélni?

- Foglalj helyet, Arina. Hogy érzed magad itt, a Roxfortban?

- Megvagyok, köszönöm.

- Biztos minden rendben van? – majd csak a lány apró bólintását követve folytatta. - Nos, mivel a Teszlek Süveg a Mardekárba osztott be…

- Tudom, de nincs rá mód, hogy…? – örült, hogy megelőzték és nem neki kellett felhozni ezt a témát.

- Korábban nem volt rá precedens, hogy valaha is megmásították volna a elhatározását – kezdett bele a magyarázásba Dumbledore. – Ráadásul Piton professzor kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy az ő házában maradj, ha már egyszer ez a döntés.

- Nem tehetünk akkor semmit?

- Sajnálom – felelte az igazgató legyőzötten. Addig is nagyon féltette a lányt, amíg az biztonságban volt a Grimmauld téren, hát még most… Egész este csak ezen törte a fejét:

„De miért pont a Mardekár? Bármi más jó lett volna, pont ez nem. Az nem lehet, hogy… Hinnem kell benne, hogy nem fog valóra válni, amitől évek óta rettegek, és hinnem kell ebben a lányban. Egyszerűen muszáj.”

Ezzel Arina minden reménye szertefoszlott. Nem akart abban a házban maradni. A rideg és barátságtalan pincében minden csak arra emlékeztette, ami ellen nem harcolhat, hogy ki is ő valójában… egy igazi, vérbeli mardekáros. A szó legszorosabb értelmében.

„Jó, ebbe belegondolva értem én, hogy miért oda osztottak be, de… nem is tudom… olyan, mintha ezzel egyszersmind meg is bélyegeztek volna, hogy… nem arra még csak gondolni se merek. Az nem lehet, az egyszerűen nem történhet meg!”

- Arina, mondd, van valami, amiről szeretnél még beszélni velem? – az igazgató csendes, szinte szánakozó hangja zökkentette vissza a valóságba.

- Nem, nincs – hangzott a zavart válasz.

„Nem tudom, mit vár tőlem… azt hogy osszam meg vele a kételyeimet, melyek már lassacskán az őrületbe kergetnek?!”

- Csak arra tudlak kérni, hogy vigyázz magadra. Tudom, hogy épp elégszer hallottad ezt az elmúlt napokban és hónapokban, de kérlek, hallgass ránk. Főleg most, hogy Harryék nem lehetnek mindig melletted… de Perselusban feltétel nélkül megbízhatsz. Gondolom Harry elmondta a saját elméletét a dologról… de megismétlem neked, amit nekik is számtalanszor elmondtam: én megbízom Perselusban. Ha bármi baj van, fordulj hozzá nyugodtan. Ami pedig az ifjú Malfoyt illeti…

- Mindenki azzal jön, hogy vigyázzak magamra és tartsam távol magam tőle – fakadt ki hirtelen. - De azt senki sem árulja el, hogy miért?!

- Mert még mi sem tudjuk. Voldemort tervez valamit és amíg nem tudjuk mit, addig nem lehetünk eléggé elővigyázatosak. Legfőképp azok után, ami az Abszol úton történt… Sajnos egy lépéssel mindig előttünk járnak – sóhajtott megfáradtan.

- Professzor úr… nem tudni azóta sem, hogy…

- Sajnos nem. Most pedig az lenne a legjobb, ha mennél. Ne maradj le rögtön az első napon. És Arina – szólt utána, mikor már az ajtóban állt -, mindig csakis a szíved szavában bízz és akkor tudni fogod, mit kell tenned. Sosem fog becsapni, ne félj.

„Ezzel meg vajon mit akart mondani?”

- Nagy baj van itt készülőben, Fawkes. Érzem – mondta, miközben megsimogatta főnixe csillogó tollait. – Túl sok a gyanús előjel és túlságosan nagy mostanában a csend…

- Na? – kérdezte izgatottan Harry. Arina válasz helyett csak csalódottan megrázta a fejét.

- Semmit sem lehet tenni?

- Nem. Most menjünk órára.

- Mi van veled és Malfoyjal? – faggatta a fiú egyperces hallgatás után.

- Semmi! Mi lenne?

- Figyelj, Malfoy nagyon jóképű. Mindig is bomlottak utána a lányok és nem csak a Mardekárból. Én megérteném, ha…

- Harry!

- Gazdag és halálfaló az apja, sőt Voldemort jobbkeze. Ő sokkal jobban illene hozzád, mint én.

- Mi a fene ütött beléd? Eddig csak szidtad nekem, most meg az egekig magasztalod? Vagy csak arról van szó, hogy ilyen hamar feladtad a küzdelmet?

- Milyen küzdelmet?

- Értem… értünk.

- Soha nem adom fel a harcot a szerelmedért. Csak értsd meg, milyen rossz nekem, hogy együtt látlak vele.

- Ez ellen sajnos nem tudok mit tenni. Nem kerülhetem őt, mindketten mardekárosok vagyunk.

- Attól még nem kellene kézen fogva mászkálnotok!

- Megragadta a karom és húzott maga után! Harry kérlek, ne veszekedjünk.

- Én nem akarok veled veszekedni, de egyszerűen megöl a féltékenység, amikor mellette ülsz, bámul téged, a füledbe suttog, fogja a kezed…
A lány közelebb lépett hozzá és megcsókolta. Harry szorosan átkarolta és olyan szenvedéllyel csókolta, mintha ez lett volna az utolsó…

- Nagyon hiányoztál. Ígérd meg, hogy amikor csak lehet, velünk leszel. Nem bízom Malfoyban. Az az érzésem, készül valamire.

- De mégis mire?

- Fogalmam sincs. De ki fogom deríteni. Erre mérget vehetsz.

- Megpróbálom majd leállítani valahogyan.