III. fejezet: Lucius Malfoy

- LEGYETEK ÁTKOZOTTAK! LEGYETEK ÁTKOZOTTAK MINDANNYIAN!!!

A dementorok némán tűrték a szidalmakat. Őket teljesen hidegen hagyta az eszelősen ordító mágus átkozódása, ahogyan sorsa, tettei és múltja is. Az Azkaban zord, csuklyás őreinek nincs szíve vagy lelkiismerete. Néma lidércek csupán, melyek arra hivatottak, hogy rettegésben tartsák a varázslóbörtön közveszélyes fegyenceit.

A félelmükből táplálkoznak.

Ezzel Lucius Malfoy is tökéletesen tisztában volt, de a felháborodás és a reménytelenség okozta borzalmaktól nem tudta kontrollálni érzelmeit. Jelen pillanatban annyi ésszerűség nem volt tetteiben, hogy kettőt elosszon kettővel. Tudta, hiába üvölt, itt, az isten háta mögötti nyomortanyán legfeljebb a négy kőfalnak őrjönghet.

- Meglakoltok! – harsogta dühtől szikrázó szemmel. A rács fémes csattanással zárult be mögötte, állkapcsába éles fájdalom nyilallt és érezte a vér vasízét szétterjedni a szájában, ahogy elterült a mocskos kőpadlón.

Nehézkesen feltápászkodott, s ingerülten szentségelve hátracsapta az arcába bukó ezüstszőke tincseiit. Dühödten fújtatott, akár egy felbőszült bika, felháborodva rugdalta a falat és a korhadt priccset, melyet fekhelyéül szántak. Őrült módjára rázta a vasrácsot, fenyegetőzött, és származására hivatkozva hadonászott. Senkitől sem kapott választ. Senki nem szólt rá, senki sem adta jelét, hogy érdekelné a helyzete. Egy szikrányi nem sok, annyi figyelmet sem kapott.

Itt csak egy volt a börtöntöltelékek közül.

Akkor is síri csend volt, mikor végigvonszolták a koszos folyosón; rothadásszagot tüdőzött le, és oszló démonok szorították vaskarmaikkal. Puszta érintésükkel bemocskolták. Néhány rab – köztük jó pár a Nagyúr követői közül – ugyan felemelte fejét, de az ittlét olyannyira megviselte őket, hogy egynéhány vizslató pillantás után érdektelenül visszahanyatlottak verejtékszagú posványukba. A loncsos hajú varázslók és boszorkák valaha egytől-egyig rettegett gonosztevők voltak, megátalkodott szörnyetegek és hidegvérű gyilkosok. Megannyi ádáz, fenyegető veszély, kiknek neve hallatán megborzongott minden épeszű ember, s kiket éveken, évtizedeken át köröztek a Mágiaügyi Minisztérium legkiválóbb aurorai.

S mi maradt belőlük? Mivé lettek ezen a haláltól és kárhozattól bűzlő, nyomorúságos senki földjén? Még a legelszántabbakból is emberi roncsokká váltak. Árnyékok csupán. Árnyékok, belappadt bőrű, sápkóros, csupa csont és bőr kreatúrák lettek, egykori önmaguk árnyékai.

A dementorok elszívják az örömöt és a reményt.

Lucius lassan lecsillapodott. Méltatlankodó dühe szertefoszlott, és szinte észre sem vette, ahogy helyére alattomosan bekúszott a kilátástalanság. Kiszolgáltatott volt. Pálcáját a szeme láttára törték ketté, mikor a Wizengamot elé állították, s ő bilincsbe verve állt a vádlottak padján, megbotránkozó, elítélő pillantások kereszttüzében. Aztán Caramel, Cornelius Caramel, az a felfuvalkodott hólyag ott trónolt az emelvényen, és undorító, zsírpárnás keze élvezettel csapkodta fakalapácsot az asztallaphoz, mikor kimondta a végítéletet.

„BŰNÖS!”

A hajolajtól zsíros keménykalap akkor is ott virított kopaszodó feje búbján. Volt képe… hány évig pénzelte azt a hájas disznót?! Hány éven át nyomta a kezébe a galleonokkal teletömött zacskókat, és ez a hála?! Pont az ilyen helyzeteket elkerülendő tette mindezt. Lucius felhorkantott. Potter! Ő az oka mindennek, az a sebhelyes homlokú kis rohadék – miatta nem tudta megszerezni a jóslatot, miatta kínozta meg a Sötét Nagyúr, és miatta kell ki tudja hány évig senyvednie ezen az átokverte helyen! De még meglakol… Visszafizet minden sérelmet, porban fog csúszni az a kis féreg; tálcán kínálja a fejét a Lordnak. És ismét visszanyeri a bizalmát, ismét a kedvenc csatlósa lesz.

Lucius elképedt, mikor a Sötét Nagyúr okozta büntetésektől megviselten hazavánszorgott, és családja körében igyekezett elkölteni vacsoráját, de alig emelte fel villáját, a Minisztérium emberei – élükön a mugliimádó, minden lében kanál Weasley – dörömböltek a kúria ajtaján. Felrobbantották a bejáratot, becsörtettek az étkezőbe feldúlva az úrilakot, majd pálcát rántották és felállították az asztaltól.

- Takarodjanak a házamból! – süvöltötte. – Mégis milyen jogon törtek be ide?!

Weasley diadalmasan vicsorgott. Narcissa méltatlankodva pattant fel, s hosszú, fehér karjával a tönkretett előcsarnok felé mutatott: „Ki innen, becstelen söpredék!” De mindhiába parancsolta ki őket. Cissy… Az ő törékeny Cissyje.

Hirtelen mindennél jobban vágyott látni őt.

Az akaratos, dacos arcot, ahogy szikrázó, kobalték szemével vádlón mered a behatolókra; a fitos orr és a búzaszín haj, az indulattól lenéző grimaszba húzódó száj, mely máskor mindig hamiskásan mosolyog. Hogy hiányzott neki! Most döbbent csak rá, mit is jelent a távolság, s hogy mennyire mardosta most az a szokatlan érzés, hogy nem lehet vele. Teljesen természetes volt az a biztonságérzet, hogy Narce mellette van, otthon van, és rá vár. Nem is gondolta volna, hogy hiányozhat ez a tudat. És persze a fia. Draco, az egyetlen gyermeke, az ő fiatalkori szakasztott mása, az utolsó fintortól a kezdve a peckes járáson át, még a hanglejtése is.

Mennyire megrendült, mikor a Minisztérium emberei kitaszigálták őt, Luciust Malfoyt, a tiszteletteljes félelemmel övezett családfőt, és betuszkolták a járműbe. Az útjukat állta, szürke szemei acélosan csillogtak, jellegzetes vonásai megkeményedtek, ahogy elszántan szembeszegült tucatnyi aurorral, hogy védje apját.

Vajon mi lehet most velük? Narcissával és Dracóval, a családjával? Draco szinte férfi, vigyáz az anyjára, de vajon ki védi meg őt a Nagyúr roppant haragjától? Tudjukki nem ismer irgalmat. A fiú azért még csak kamasz, és ez ugyan nagy ellentmondás egy korábbi felvetéssel, de Lucius akkor sem tud rá felnőttként tekinteni; épphogy csatlakozott köreikhez, s máris oly horderejű feladatot kapott, melyért a legtöbb halálfalónak évekig kell hűségesen szolgálnia, elnyerni a Nagyúr bizalmát, s még akkor is kétséges, hogy lehetőséget kapjon bizonyítani.

Aggódott a fiáért, Merlinre, féltette; beleroppan, ha nem lesz ereje teljesíteni a feladatot, és ő nem segíthet neki…

Félelem. Alighogy ismét hatalmába kerítette ez az érzés, azonmód mintha jeges ujjak markolták volna torkát, és látta kristályosan csillogó páraként gomolygó leheletét a csontig hatoló hidegben. Szinte harapható a halál fagyos rothadásszaga – egy dementor lebegett cellája felé.

Vészjóslón koppantak karmai a rácson, játszva egy hátborzongató, átkozott szimfóniát. Csuklyája arcába lógott – már ha arcnak lehet egyáltalán nevezni a borzasztó koponyát -, foszladozó köpenyalja lidércesen kavargott a semmiben. Mintha még a levegő is undorodna tőle.

- A lelkem kéne, mi?! – vetette oda a mágus. – Na hát abból sem eszel!

A lény egy groteszk, torokhangú zihálást hallatott, amely leginkább egy visszataszító nevetésre emlékeztette Luciust. A hideg elpárolgott, amint az entitás tovalebegett.

Hét hónap telt el azóta.

Lucius Malfoy szeme alatt sötét árnyék húzódott, bőre sápadt volt, arca beesett; talárja elrongyolódott, idomtalan zsákként lógva testén. Korábban fényesen ragyogó szőke sörénye most csapzott volt és ápolatlan, arca borostás és elhanyagolt. Mindezek ellenére, ha megtört, nem mutatta. Tartása délceg volt, semmit sem veszett fensőbbséges járásából, ahogy nap mint nap fel s alá rótta a köröket ketrecbezárt oroszlánként, jókorát rúgva a lába körül sündörgő patkányokba. A rácsos ablakhoz lépett, melyet nagyjából fejmagasságnál vájtak a durva kőfalba.

Tajtékzó hullámok csapkodták a horgas sziklákat, sötéten örvénylett a víz a magányos hegyorom körül süvítő szélben. Az alkonyat szürkés fénybe vonta az égboltot; Lucius orrát párás, sószagú fuvallat csapta meg, ahogy alábámult a zúgó habokba. Egy parányi, sárgálló fénypont rémlett fel – egy csónak. A lélekvesztő, amiben a fogatlan öreg ül és fuvarozza a parttól a rabokat az Azkabanba. Pont az, amivel őt is hozták… lássuk csak… a falra karcolt rublikák szerint már túl régen ahhoz, semmint azt érdemes lenne számon tartani. Új rab közeledik.

A pislákoló lámpásfény ide-oda hánykolódott a hullámok forgatagában, de rendíthetetlenül közeledett a sziklaszirt felé, melynek tetején az Azkaban állt fenyegető, hórihorgas tornyaival.

Lucius lehuppant a nyikorgó priccsre, és hosszú, elkoszolódott ujjaival egykedvűn babrált a fekhelyet tartó vaslánccal. A szemben lévő cellában halk neszezés; Lestrange helyezkedett köhécselve egy árny oltalmában a hideg padlón. Malfoy arrébb pöckölt egy felé masírozó bogarat, s összeráncolt homlokkal meredt maga elé. Nehéz ajtó csikorgására lett figyelmes, majd kulcscsörgésre – mintha emberi hangokat hallana. Újabb, fémes csikorgás, és újabb hangok. Lelkesek.

Mi a pokol folyik itt?

Lépések zaja közeledett a folyosón. Újabb keserű hideg, a reménytelenség fagyos közeledte, a vaslánc szemei elderesedtek. Furcsa kuncogásra kapta fel a fejét – két alak állt a rács túloldalán. Egy dementor, és… ez nem lehet…

- Pettigrew?!

- Lucius – biccentett a zömök, patkányszerű varázsló. – Engedelmeddel…

Malfoy felpattant, s kétkedve tett pár lépést a látogató felé. A folyosó végéből két csimbókos hajú, csont sovány mágus bukkant fel, ujjongva éltették a Sötét Nagyurat. Rabok voltak. Lucius nem hitt a szemének. Újabb fémes csilingelés, és három másik fegyenc nyert szabadságot, egymásba kapaszkodva szaladtak ki a folyosóra, és kapva kaptak a menekülés lehetőségén. Nem győzött csodálkozni, a foglyok sorra szabadultak! Lucius elkerekedett szemét látván Féregfark megengedett magának egy mosolyt.

- A Nagyúr már vár, te agyafúrt kurafi! – rikkantotta Lestrange Luciusnak, és elszántan vicsorogva magához ragadt egy füstölgő szövétneket, hogy ne kelljen majd vaklálnia a nyaktörő meredélyen.

 És eljött a várva várt pillanat.

Féregfark kurtán bólintott, és a dementor egy intéssel feloldotta a mágikus zárat. A rács kitárult. Lucius ismét szabad volt.