Prológus

 Aki elkövetné azt a végzetes hibát, hogy nem ismer engem – feltéve, ha van még egyáltalán ilyen, bár sejtelmeim szerint nem sokan -, annak ezúton bemutatkoznék. Lestat vagyok, a vámpír.

    Az eredeti nevem Lestat de Lioncourt, de vannak, akik csak Lestat de Valois-nak, Lestan Gregornak, esetleg Isaac Rummelnek ismernek. Mindazonáltal megnyugtathatom Önt, ha netalán ismerősen csengene a Sabastian Melnoth vagy a Stanford Wilde név, ugyancsak szerénytelen személyem tisztelhetik benne. De nem áll tőlem távol a Baron Van Kindergarten megnevezés sem. Igen, jól gondolják, rengeteg írói álnevem van, ugyanis elég érdekesnek tartom történeteimet ahhoz, semhogy valami kapzsi öregember módjára magamnak tartogassam az örökkévalóságig, s lássa jó szívem, inkább megosztom Önnel, én kedves olvasóm. Merthogy bizony az én életem, az én élőholt létem, hogy úgy mondjam, megér jó pár kötetet.

   Bizony, vámpír vagyok és halhatatlan. Szokjon hozzá a tényhez, bár irományaimban nem az én halhatatlan személyem áll a középpontban, illetve nem csupán örökkévaló létem köré fonódnak a szálak; ó nem, én mesélek. Igazat mesélek, melyben a dicső Lestat, a daliás szőke démon kalandjai elevenednek meg. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy végigkalauzoljam Önt, nyájas olvasó, újabb kalandjaimon. Mert ugyebár nem ez az egyetlen történetem, s ha már járatos világomban, nyilván ismerősen hangzanak az Anne Rice álnéven kiadott Interjú a Vámpírral, a Lestat, a vámpír, a Kárhozottak királynője, vagy esetleg a Memnoch, a Sátán című regények, hogy mást ne is mondjak.

   De hogy lényege is legyen mondandómnak, s ne csak felesleges szócsépléssel koptassam tollam, ím a lényegre törnék: ez egy hamisítatlan vámpírtörténet folytatása lesz. Az én történetemé. Mert vámpírok léteznek. És én egy vagyok közülük, mégpedig egy a legerősebbek közül. Aki ezt nem akarja, vagy nem tudja elhinni, vagy csupán zsigerből utálna minket, az éjszaka vérivó szörnyetegeit, az ne olvassa. Én nem akarom senkire ráerőltetni az igazságot. Mert bármily meglepő, bizony ez az igazság. Most azt gondolhatja, drága olvasóm, ez az alak teljesen őrült, egy flúgos, vagy csupán egy becsvágyó hazudozó, aki torz agyának hagymázas fikciókból akar meggazdagodni.

   De mielőtt ily csúfondárosan elkönyvelne, vagy bezárná a könyvet, gondolkodjon el rajta, mégis mi értelme lenne, ha hazudnék? Hiába élek örökké, ilyenekre még nekem sem lenne érdemes a drága időmet pazarolni. Egyébként meg semmi hasznom nem származna belőle, ha csupán kitalációkkal traktálnám Önt, akit még csak nem is ismerek, de hogy őszinte legyek, nem is akarom megismerni. Kivételek persze mindig vannak, de számuk oly kevés; sem ez, sem a hazudozás nem állna érdekemben. Én beérem annyival, hogy olvassa a történetem, az, pedig külön öröm és megtiszteltetés lenne számomra, ha tetszene, és valamily úton-módon még becses véleményéről is értesülnék.

Annyit viszont még hozzáfűznék, hogy ha ez a történet csupán dajkamese volna, akkor én tuti fix nem venném a fáradtságot, hogy leírjam, ha magát, pedig nem érdekelné, biztos, hogy nem olvasta volna el idáig a bemutatkozóm. Ördögi kör, nemdebár?

  Még becsukhatja a könyvet, és visszateheti a polcra. Akinek viszont felkeltettem az érdeklődését, annak további jó szórakozást és kellemes olvasást kívánok eme kalandvágyó ifjú piperkőc, jómagam, Lestat, a vámpír históriájához.